2004. július 30.
Monostorapáti, Művészetek Völgye Fesztivál
Szalmabála és köd
A régi idők emlékére pár nappal a megmutatás előtt neki eredtem a Völgynek. Az eddigi években gyakorta kinőtt e tájon a földből valami szerelem, mely vagy egyéves együttélésbe, vagy csupán pár hetes sétába torkollott. Zsombi komám a Cabaret Medrano zenekarral kellemesített a vigántpetendi kultúr udvarán, egy teherautó platón, velük ereszkedtem hát bele a vadászatba. A helyen egyébiránt a Honvéd színház tevékenykedett. Mindennap más rendező érkezett hozzájuk. Egy napot kaptak arra, hogy színpadra állítsanak egy napot a Dekameronból. Érdekes kísérlet volt, még sose láttam színházi próbát, most már ez is pipa. A próbák egyébként nyilvánosak voltak, ha az idő engedte, a kertben zajlottak. A nagy nővadászat terv ebbe gyakorlatilag ki is fújt, ottragadtam péntekig. Volt nap, amikor bábos rendező érkezett, volt, amikor filmrendező, konkrétabban Dettre Gábor barátom, akivel a Felhő a Gangesz felett-et csináltuk. Nem is tudtam róla, hogy jön. Az élet olykor kellemes meglepetés. Van a faluban egy remek étterem, a Vadalmafa. Egyik nap többórásra nyúlt, amolyan Krúdys ebédet töltöttünk el együtt. Ez azért is volt szép, mert most éppen a Delikáteszt olvasom. Az esték is érdekesen teltek, a kultúrház négy helyiségből állott. Volt egy konyha, ahol folyamatosan áthatolhatatlan cigi füst gomolygott, volt egy szoba pár ággyal a színésznőknek, a színészek a színpadon matracokon aludtak, és volt a színpad előtti tér, ahová napszállta után az előadás díszletből szalmabálákat hordtunk be az éppen ott alvó (köztük végig én) slepp számára. A szalmabálán való alvás nem túl kiadós. Kissé bogaras a pálya, és legyes a nagyterem. A keménységre és a szúrási együtthatóra nem panaszkodom. Éjjelente, mire lecsendesülni látszott az előadás utáni bizsergés, ?ágynak? hederedtem. Mint például azon az estén is, amikor ez már 23.12-kor bekövetkezett. 23.14-kor azonban bejöttek ketten gitározgatni szomorú számokat, ez még oké, ettől még horkolok. Azonban 23.19-kor nyílt a kertkapu, és egy perc múlva már az ?ágyamon? ült négy darab perkás, egy darab mexikói kongás, és további két darab gitáros, majd darab idő múlva a lányok szexi táncával a színművészet is becsődült. Hát nem ez az alvás receptje. Ez csak nem minden este megesett, csak minden este más és más zenekar tekerte ki a csajok testét. A buli jó szokás szerint addig tartott, ameddig volt pia. Néha volt, hogy hálistennek hamar kifutottak a készletből.
Eljött a péntek, Dettre barátommal, meg Melinda nőjével átmentünk Dörögdre. Mivel a közlekedés nehézkes (a csigabusz kiszámíthatatlan, az autósok inkább csajokat vesznek föl), értünk jött a Cimbi, aki a dörögdi program főszervezője. Idén a Márta Pista kideportálta őket a Klastromtól a Lőtérre, hát volt bánatuk bőven. Ezt útközben szépen végigvettük, sőt a rendszer további szidására is sor került (pénzhiány, balatoni büfé árak, gyér programok stb.) Megérkeztünk a dörögdi kocsmába, ahol persze azonnal összetalálkoztam mindenkivel: Badár, Fábry, Hugi néni (a kocsmárosnő), Szőke. Elüldögéltünk az esőben egy napernyő alatt (a Szőke persze nem, mert szokás szerint halaszthatatlan dolga akadt). Viccelődés, tapasztalatcsere, bár főleg a Fábry beszélt, majd elrántotta a seregletet Diszelbe (onnan 20 km) a dizájn-center házat megmutatni (8-an egy személyautóba). Én maradtam inkább Dörögdön, föltúrtam Tibi Hendrixemet, aki aznap délután koncertet adott a templomban. Elpaprikáskrumpliztuk az Óvodakertben a délutánt, majd toltunk egy interjút a Rieger Johannának az internet tévéjébe, oszt Brusi csajának (Ági) autós segedelmével, uccu át Apátiba.
A zenekar másik fele a felszereléssel már fél hétkor útnak eredt, neki ültünk hát a várásuknak. A Brusi rászervezte a Szokót, meg a Buharov testvérekből a Kornélt az estre, hogy készítsenek koncert dévédét a játékról. Már évek óta nem láttam Szokó bradert, azóta benőtt a feje lágya. Régen híres volt arról, hogy bármit, amit csak lehetett bevett, majd totális öntudatlanságban billegett, és ijesztgetett mindenkit, olykor fojtogatott is. Úgy két éve van egy német csaja, akivel remekül meg vannak. Megvették az écsi (Panonnhalmától nem messze) vasútállomást, műtermet rendeztek be, szerelmesek, élnek. Évente megrendezik az Écs Bio Fesztivált. Ez este laza fröccsök mögül mesélgetett rá jellemző őrült históriákat, többek között például egy amerikai nőről, akinek sikerült megállítania a fényt. Ez még ki tudja milyen hatással lesz a tudományra, de nagyot fordulhat szerinte tőle a világ. Mindeközben az idő eléggé előrehaladott, a színházi előadásnak is vége lett. A maradék részünk még épp hogy csak eltévedt valahol. A közönség az üres színpadnak feszült, mozdulatlanul várta elkövetkezésünket. Vagy egy órán keresztül úgy maradtak. Páran elkezdtek füttyögni is, látván, hogy semmi nem alakul. A koncert 23-ra lett meghirdetve, 23.45-kor talált be a mikrobusz a helyére (eltévedés, dugó, nem a Kabóca vezet stb.). Elég ciki, bocsánatot kérünk. Eszeveszett, kapkodó beállásba kezdtünk. Akkor még nem sejtettük, hogy a helyi hangosítás penetra. Hiába kértem magamból, végig semmit nem hallottam, úgyhogy a biztonságérzet teljesen oda volt. Szőnyeg kihúzás láb alól effektus. Rengeteg ember eljött, tényleg nagyon köszönjük a türelmet! Próbáltunk jót csinálni, de azt éreztem, hogy nem sikerül megfogni, és egy csokorba összekötni a tömeget. Az is zavaró tényező volt, hogy váratlanul kivonult egy MTV-s stáb, akik két kamerával fel-alá járkáltak, orrom előtt megálltak, ezáltal falat húztak közétek és közém, ilyen még nem esett velünk, ezt is szokni kell. Meg állítólag -köszönhetően a szar technikának- a cucc kifelé se szólt túl jól, illetve csak a keverőpultig, ami pár méterre volt a színpadtól, de hátul például meglehetősen hallhatatlanok maradtunk. Ez ilyenkor szintén ciki, amikor több ezer ember eljön részt venni a produkciónkba, és akkor ez van. Nem mi tehetünk róla, de azért boccs. Állítólag a tévések is fel voltak ezen a dolgon háborodva. A Krétakör utólag balhézik a céggel, akitől megrendelte a hangosítást, ez már rajtunk persze nem segít. Mindazonáltal azért nem volt rossz a hangulat, kihordtuk a dologból a kihozhatót.
Utána bevetettük magunkat a sörsátorba, csupa kedves ember hálálkodott, hogy itt lehetett (mintha egy házibuli házigazdája lennék). Mesélt egy fiú a teléről, amikor otthon begyújtott a cserépkályhába, és folyton minket hallgatott, továbbá mások meghívtak minket egy soproni esküvőre valamikorra.
Hatalmas hajnalköd ereszkedett a rétre, és az egész Völgyre. Nekieredtünk az útnak. Olyasmi volt ez a köd, mint Fellini Amarcordjában, amikor a nagypapa a háza előtt bóklászik a tejfehér rengetegben, és nem talál haza. Ez a köd olyan volt, mint egy alagút, melynek a végén jó lesz újra ágyban aludni. Álomszerű élmény, mint egy menekülő út, melyen elosonok innen szép csendben, mintha mi se történt volna.
u.i.: Elnézést szeretnék kérni! Egy széplány odajött a koncert előtt a színpad mögé hozzám, ahol éppen guggoltam, és kérte, hogy köszöntsem föl Gerit a 24. szülinapja okán, de sajnos elfelejtettem. Most pár nappal később eszembe jutott, úgyhogy Gerikém, bár nem tudom ki vagy, de Éljen!
2004. augusztus 6.
Sziget Fesztivál
Az új csöndek
Nehéz lehet ezen időkben az Óbudán lakás, ugyanis már a próbaterem utcájában hallottuk a Nagyszínpad lábdobját. A megmutatás időpontját tekintve, korán begurultunk, hogy körbenézzük a miújságot, meg seggére verjünk a kajajegyeknek. Az itteni kolorlokál nem sokban különbözik a máshelyi nyári megszokottól, csak agyon reklámozottabb, ezért tömegmozgatóbb. Bár a jegydrágaság kapcsán biztosan bőven alakult ki otthonmaradás. Úgy éjfélig jöttünk-mentünk a szanaszétben, belenéztünk ebbe-abba, semmi extra. Tán megöregedtem. A fő tapasztalás mindössze az volt, hogy rengeteg a helyszín és nagy az összevisszaság. Térkép alapján andalogtunk, még se találtunk oda sehova. A járókelőség szintén nem tudta magát lokalizálni, a megkérdezésre valami irányt mutatott, de nem túl meggyőzően, mint utólag kiderült valóban csak hasból. Ha esetleg lesz valami fesztiválügyi kongresszus, mindenképpen javaslatot kell tenni, hogy legyenek eztán utcanevek, mint a bevásárlóközpikben. Sima látogatói fejjel háborognék, hogy megvetetnek velem rengetegért egy jegyet, és egész éjjel keresgélnem kell a sötétben. Vagy lehet, hogy ez a boldogult diákkori bátorságpróbaszerűség a dolog lényege, és ?Úton lenni a boldogság? a jelszó?
A Wan2 színpadon híres külföldi kollega volt elénk rakva, csak fényképes pass-szal (ami nekünk honnét lenne) eresztették be az embert a színpad mellé, ahová este 8 körül betettük a hangszereket, meg a Pityu hátizsákját, amiben a Becherovka volt. Rendes rendszer, csoda, hogy később a koncertünkre beengedtek. Bent egyébként nagy hangulat volt, vagy 150 fokosra izzadta be a sátrat a beférni bíró négyezerség. Kint se volt az a ?mindjárt jövök, elugrok sörért? lehetség. Pár száz méter sugarú kör ott is zsúfoltra alakult. ?Elegünk van ebből a heringjátékból? ? gondolattal leültünk hátul egy kontér mellé, úgy vártuk ki a Méret Roni elmúlását, ami darab idő múlva be is következett. Izzadt négerek kosárlabdás trikókban kidőltek a fűre. Végre jöhettünk. Ahogy beléptünk a sátorba hatalmas szauna érzet csapott meg, kár volt előző nap ellátogatnom a Lukácsba. A tufca-tufcások kifolytak, a ránk érkezettek felvették pozíciójukat, megkezdődött a kordonba kapaszkodás. Ránk is tele lett a placc. Szokásos fesztiváli agyon stresszelt beállást követően, neki indultunk a programnak. Megint szarakodott a kontrollom, úgyhogy mint régi olvasóim tudjátok a biztonságérzet ismételten kissé szeva. Így hát érzésem szerint ez a koncert se sikerült bombasztikra, aznap se lett forradalom. Apró magok későbbi jelentése szerint nem volt rossz a közönséghangulat, mégse volt valahogy piros betűs a hangverseny. Mondjuk úgy, hogy egy a sokból. Azért voltak jó pillanatok. Például a Virágoskertben szép hangosan énekeltetek. Tehát fel a fejemmel, ahogy a régi hülye sláger mondja ?lesznek még szép napjaink?.
A só után Csonka doktor úrral és príma kedvesével folytattuk a céltalan csámborgást. Időnként oldalbahugyozott a mester egy-egy konténert, mire Kriszti kedvese irónikusan megjegyezte, hogy ?az ideális férfi!?. No ilyesmik voltak, mígnem a csúzdás domb tövében fel nem jött a nap, és én, mint jó vámpír haza nem menekültem.
Régmúlt időkben, amikor még több napot bírtam eltölteni ilyesfajta rendezvényeken, a legelső otthoni élményem az volt, hogy iszonyú nagy és nyomasztó a csend. Ez a régi csend a Szigetet követő csütörtökön ismét rám tört. A különbség csak az volt, hogy az időt nem a fesztiválon töltöttem, hanem a nagyszülőknél Tihanyban, ahol éjszakánként földöntúlian égzengető volt a tücsökciripelés. Hát én ennek hiányával küzdöttem visszaérkezve Pestre csütörtök éjszaka. Ez lett az én ?Új csöndem?!
2004. augusztus 17-21.
Németország
Hagen, Mülheim, Bochum
Úti napok
Kedd
Zsombi még életében nem ült repülőn, magunk mellé vettük hát a Borival, hogy röhögjünk, amikor sikít. De úgy alakult, hogy a Bori kapaszkodott kétségbeesésében egy-egy légi fekvőrendőr kapcsán, hogy most biztosan végünk. Mondtam neki, hogy úgy is bemondanák, ha meghaltunk, itt mindenről informálják az embert. A plafonból tévék ereszkedtek le, mindig kiírták, merre járunk, hánnyal megyünk, meg hova, meg hogy hány fok van épp kint az égben. Először láttam felülről Pestet, vagyis nem teljesen először, mert a Linda végén, meg időnként egy-egy himnusznál akad helikopterfahrt, fogalmazzunk úgy, hogy szabad szemmel először. Ilyenkor az ember mintegy az egész életét is összefoglalóan látja. Adott ez a hatalmas játszótér: utcák, ahol nőkről álmodoztunk, terek, ahol fociztunk, kocsmák, ahol felnőttünk, helyek, ahol koncerteztünk, na meg a Duna. Megannyi emlék, régi szerelmek, akik itt szaladgálnak ma is ebben a hangyabolyban valahol. Az egész elfér a tenyeremben. Olyan kicsinek és piszlicsálénak tűnik innen minden, holott odalent minden annyira nyomasztó, na jó időnként azért elviselhető, néha jó. Néztük, hogy látunk e kertben kisfiút, aki lepkefogdosás közben felnéz az égre integetni nekünk, de ilyen apró részleteket már nem adott ki a távolbalátás. Aznap nem mutatták magukat felejthetetlennek a felhők. Már szinte unatkoztunk, aztán egyszer csak odaértünk. Véletlenül rátoltam a bőröndöskocsit a Drapi lábára. Nem örült. Lefékeztünk az autókölcsönzőnél, aztán vagy egy másfél órát ott is ragadtunk, mert a hülye bochum-i iroda nem küldte át a számlát, hogy a német promótereink befizettek minket egyhétre a mikrobuszba, de viszont mivel este lett, bezártak. ?A Balek Tours megérkezett!?- gondoltuk. Lehet, hogy nem is hívott minket ide senki? De hát a repülőre csak felengedtek. Lefeküdtünk a földre, az öltönyös németek csak mosolyogtak, senki se kiabált felügyelőért. Már majdnem bealudtunk a várásba, mire kiutalták a járművet. A Széll Laci vezetett, mint egy dodzsem vagy troli, végig karmoltuk az antennával a parkolóház plafonját. Hát ők a hülyék, miért építik ilyen alacsonyra? Bementünk Kölnbe megnézni a Dómot, meg a miújságot. Olyan nagy, hogy le se lehetett fényképezni. Befordultunk vacsorázni egy sörfőzdébe, itt készül a Kölsch. A bejáratnál van egy bádog mérőasztal, a sosem rest kocsmáros minden belépőnek rögtön a keze ügyébe helyez egy pohár Kölsch-öt, amit éppen akkor húz ki a frissen csapra vert fahordóból. A hely neve az, hogy Früh. Századelős hangulatú, amolyan igazi Krúdy kocsma, nagybajuszú, fürge pincérekkel, kasszír bódéval (kasszírnő már nincs), feszületekkel, sötétbarnára pácolt, mindenfábólvan-berendezéssel. Kolbászt ettünk krumplipürével, jófajta káposztával, meg nagyon részletgazdag mustárral, melyekre csak úgy csúszott a sok finom komlóvirágtea. Ezek itt nem ismerik a korsót, csak két decis poharaik vannak, abból kell kérni vagy nyolcszázat. Óránkra néztünk és rájöttünk, hogy meg kell eredjünk Hagenbe a Tibiért. Ő ugyanis nem állhatja a repülést, viszont szereti nézni a tájat, vonaton jött utánunk. Bonyolultul vannak tekerve a német autópályák, folyton eltévednek rajta ők maguk is, pedig Széll Lacink lakott erre eleget, hogy odataláljon bárhova. Alapos éjszaka lett, mire Hagenbe értünk. Majdnem előjött a vasútállomás, amikor telefonált a Tibi, hogy Bochumban van már a szállodában. ?Na köszi!? Néhány éjszakai, itt él és dolgozik a golyóálló benzinkútban, mégse tudja, hol van öregasszonyt megkérdeztünk mire áttaláltunk Bochumba a Schuemacher Platz-ra (nem gyenge név), a Hotel Ibisbe. Bekapcsoltuk Zsombival az olimpiát, oszt szunya.
Szerda
Fél háromkor volt a melóbai indulás, hosszas álmunknak köszönhetően a reggeliztetés nélkülünk zajlott, étvágyunk megjövetele kapcsán bevetettük magunkat Zsombi komámmal a bochumi délbe. Semmi szép nincs ezekben a Rurh-vidéki városokban, mégis élhető az élet. Sok alkesz van, meg drogos, meg magában ordibáló, mégis minden kisimultabb, mint odahaza. Közértet nem találtunk sehol, viszont nagyon jó pékek vannak szendvicsekkel. Majdnem olyan jó a felhozatal, mint Rómában. Nálunk miért csak ezek a török girnyósok vannak mindenütt? A cédék nagyon olcsók, a legnagyobbi világsikert is megkapod max 10 euróért. Egy drága dolog volt csak, a Doors. Ki tudja miért, az 18-ba került. Sok kávézó van, nagy sétálós belváros, nem szép, de mégis romantikus. Visszamentünk a beülésre, az első támadási pont a Hagen-i Volkspark (népliget) volt. Ez a város közepén egy egyszerű tér. Lehet fűbe feküdni, gyereket legeltetni, punkoknak napon sörözni, szökőkútba ugrálni, bádogcsúzdázni. Sok apuka is megfordul a téren, ugyanis a kiülős kocsma a játszótérre néz, amíg a gyerek homokba pisil, kitűnő alkalom nyílik az inputra. Hangulatos, napos délután volt. Kagylószínpad volt a megmutatónk. Hosszas beállás, készséges nagyszakállú hangmérnök, szem-szájinger kétering Patríciával és kiskutyájával, Lothárral a színpad melletti Künstler WC feliratú házban. Annyi zabát, piát adtak uzsonnára, hogy több napig se kellett volna onnan kimozdulnunk. Volt például vagy 10 üveg chile-i bor, kár hogy sose iszok olyat. Idehaza nálunk a híres külföldiek nem kapnak ilyet, az tutti (mert néha jártunkban-keltünkben már láttunk ilyet. Tudjátok, ott ahol a kopaszok a kezünkre vernek, hogy az nem a tied). Azt mondta a Laci, hogy ez itt úgy van, hogy a német állam fizeti az egész kivonulást (repülő, mikrobusz, szállás, komoly gázsi, kaja, pia, melódia), meghívják innen-onnan a külföldieket, jól lakatják őket, hogy odahaza elmeséljék, de jó hely ez a Németország, és de jó fejek az itteniek. Ahogy kivettem a szavaiból, ez amolyan itteni országimázs cucc lehet. Hát, ha utána gondolok, pár millát belénk raktak, az fix.
Közben a napos délután befelhősödött. A színpad előtti padok megteltek nyugdíjasokkal. Itt nem az van, mint Mogyoróországban, hogy feljelentgetik a dolgot, hogy de hangos, és azonnal tartóztassanak le mindenkit, mert ilyen ricsajban nem lehet tévézni, hanem ha már úgy is otthon hallják a dolgot, inkább kijönnek, meghallgatják innen a mivant, talán betolnak egy pohár bort is, oszt hadd menjen a csuhaj! Gondoltam kiviszek nekik egy pohárkával ebből a chilei holmiból, hadd éljenek! De aztán, rájöttem, hogy inkább még se herdálom az állami vagyont, meg ha én nem is, a Laci, a Tibi, a Brusi, meg a Bori csak megissza a kiutalást. Elkezdődött a koncert, és elkezdett esni az eső. A viszonylag szép számú tömeg enyhe oszlásnak eredt, de sok esernyős és feji nejlon zacskós ottmaradt, nem is értettük miért. Ha idehaza nálunk fellép egy sose hallottam róla észt zenekar, senki nem menne ki rá, pláne esőben nem. Hát meg kell hagyni furák ezek a fritz-ek. A színpadról tolni a dolgot olyan érzés volt, mintha éveket visszamentünk volna az időben, olyankorra, amikor még senki sem ismerte a zenekart. Bár egy kukkot se értettek a szüzséből, mégis vették a lapot. A számokat megtapsolták, bólogattak, a lányok mosolyogtak. Egyelőre még visszafogottan, de szép lassan beindulni látszott az összejövetel. Nyolckor kezdtünk el játszani, fokozatosan sötétedett. Amikor egészen este lett, mint a vámpírok, bemozdultak. Közelebb jöttek, táncoltak. Örültek nekünk. Ezen a koncerten volt az egyik új számunknak, a Délidőben-nek az ősbemutatója, nem mintha ők erről tudtak volna, hogy ez új, de azért leírom, hogy legalább mi megjegyezzük. Lejöttünk. Kétszer is visszatapsoltak minket. Mikor már végleg abbahagytuk aznapra, tiszta erőből leszakadt az ég, és villámgyorsan kiürült a tér. Pár csurom vizes ember bejött a Künstler WC-be cd-ért, meg hátbaverni. A Laci eladott egy csomót. A szervezők nagyon meg voltak elégedve, mondták, hogy sokkal jobbak vagyunk, mint a múltheti Warsaw Village Band. ?Micsoda energia volt a dologban? ? meg ilyenek. Letöröltük az izzadtságot, majd elvitték ördögségünket egy spanyol étterembe vacsorázni. Annyi mindent kigondoltunk, hogy a két pincér alig győzte kapkodni a lábát. Lazac, marha steak stb. ettünk mindent, amit a Laci lefordított. Itt ittam életemben először kukorica sört, aztán másodszor is, de harmadszor már nem, mert másnap is volt egy nap.
Csütörtök
Aznapra szabad napot adott ki a turné. Az Áki meg a Drapi Bochumban maradt sétálni, de legfőképp aludni. Tibi Stefán haverjával csavargott a szana-szétben. A Zsombit meg a Pityut leraktuk Kölnbe Dómot nézni belülről, meg hangszereket vásárolgatni. A Bori, a Brusi, a Laci, meg én viszont nekieredtünk Hollandiának. Kicsit még gyötört a tegnapi kukoricasör, hát lefeküdtem a busz hátuljában. Mikor újra kinyitottam a szememet, gyönyörű házakat láttam fejjel lefelé. ?Elég különös álom volt, még sohasem jártam?? Hollandiában. Olyan megnyugtatóan emberléptékű ott minden. A házak alacsonyak és nagyon barátságosak, a négerektől sem ijedtem meg, a nyugdíjasok öreg dámáknak tetszettek. Láttunk egy kikötőt tele kishajókkal. A lakosok a fedélzeteken újságot olvasgattak, vagy csak úgy tébláboltak bele a délutánba, látszott rajtuk, hogy otthon vannak. Itt ez az evridéj rutin. Megálltunk Maastricht-ban. A főtéren a kezében égő fáklyával állt egy szobor, mondta a Laci, hogy igyunk egy sört, tud egy különlegeset. Hajlandóak voltunk. Belga fehér sör volt, a neve Hoegaarden. Ilyen jót még életemben nem ittam. Nagyon boldog délután volt, sétálgattunk, nézelődtünk. A Bori időnként bement egy-egy ridikül boltba. Fantasztikus ország ez, nagyon laknám. Darab idő múltán a Lacinak vissza kellett mennie, megetetni a parkolóórát, magunkra maradtunk. Elsétáltunk egy kaszinó mellett, csupa nyugdíjas néni nyomatta az eurót a félkarúba. Már majdnem tovább mentünk, de eszembejutott, hogy ide be kell menni. Bevágtam a kasszásnak egy papírtízest, hogy na ide az aprót! Volt ott vagy száz gép legalább. Kiválasztottam egyet, amit úgy gondoltam meg tudok fejteni, belevertem a vagyonkát. De hamar kiderült, hogy nem értek semmit a folyamatból, hát veszteség nélkül hamar kiköpettem vele a zsét. A másikon se tudtam egészen a mivant, de elindult a játék. Egész szépen haladtam, aztán egyszercsak beütött a jackpot. Na gondoltam ez jó így, nem is erőltetem tovább. Kiveled! Negyvenhat eurót ki is köhögött magából az állat. Na ha már ilyen jól megy, etessünk meg még egyet! Az öreg dámák ekkor már kezdték figyelni a szisztémát, hát hiába a Blaha söröző, meg az Olimpiai Borozó nagy iskola, pláne ha az ember tanítómestere a Kabóca. Beledobáltam még egy tízest egy másikba, ott is egész szépen megindultak a dolgok, de egy idő után elkezdett hanyatlani a jó szerencse, úgyhogy inkább kiszálltam 12 eurónál, így is lett ezen is egy kettes nyereség. A Brusi, meg a Bori mondta, hogy most már menjünk. Negyvennyolc euró aprópénzzel a farzsebemben kifordultunk a helyről, a hervadni fájó dámák még most is néznek utánam. Hát hiába ez az egyetlen EU kompatibilis szaktudásom. Brusi mondta, hogy igyunk cseresznyés sört, mert azt ismeri, hogy marha jó. Na mondtam ?oké, én fizetek!? Hát olyan íze volt a löttynek, mintha a meggymárkát beleöntötték volna a sörbe. Senki ne próbálja ki, egyáltalán nem embernek való. Visszaindultunk a pár lépéssel odábbi találkahelyre. Délcegen, egyenes háttal vonultam az utcán. Egy csávó leszólított, hogy francia vagyok e, meg hogy akarok e venni kokaint? ?Kell a francnak, elég benzin nekem a sör?. A Brusi találni akart egy Cafe Shop-ot, hogy mi van ott? Lett is egy, de megijedt a négerektől, és végül is nem ment be. Engem meg ez a dolog aztán annyira se érdekelt, mint a Bori ridikül boltjai. Megjött a Laci. Sétáltunk egyet a mit tudom én milyen folyó partján, sokat fotózgattam a Borit, meg a fényeket a vízen. Volt egy bolt, ahol a kirakatban egy hatalmas malomszerű gépen kávét daráltak, meg mogyorót pörköltek, sokan álltak oda. A sétálóutcák egyikében meghívtam mindenkit még egy Hoegaarden-re. Gyönyörű volt a város a lemenő nap fényében. Ha tudtok, egyszer mindenképpen menjetek el oda játékgépezni! A többi kalandorral a randi Kölnbe lett megbeszélve a már jól ismert Früh-be, ahol a múltkori pincérünk törzsvendégekként köszöntött minket, pedig ott aztán van sürgés-forgás. Aznap este tatárbeafsteak-et ettem.
Péntek
Megint nem keltünk korán, de előző nap a nyereményből egy holland közértben vettem pár megtetsző ezt-azt, úgyhogy volt reggeli délben az olimpiához. Elszívtam még egy cigit a wc ablakban, oszt uccu a Mülheim-i vonatforgatóba! Ez egy hatalmas, nagyon kellemes, zárt park. Olyasmi, mint egy várkert, csak épp vár nincsen benne sehol. Van viszont remek játszótér. Egy pár gyereket félre is löktünk a Zsombival, hogy most mi jövünk. Meg volt ott gyönyörű lugas, kisebb tavak, meg egy nagy placc, amire jurtákat húztak fel, valami lovagi torna készült. Úgy látszik ezeknek is van valami augusztus huszadikájuk. A színpadunk egy tóban volt felépítve, meseszép dimbes-dombság látványodott mögöttünk. A vonatforgatói mivolt persze már a múlté. Van itt színház, ?bazdmeg dejó?-zott a Bori, amikor meglátta. Az itteni ellátásunk három vonással feljebbi volt a hagenihez képest. Volt többféle fasírt öntetekkel, serpenyős krumpli, hámozott répa, nevét se tudjuk sajtok, meg megint az a chilei bor, meg odavalósi sör, az üditőket meg a sütiket nem figyeltem meg. Volt két kanapénk, fürdőszobánk törölközőkkel, ez utóbbival nem sokat kezdtünk. A Brusi mondta, hogy mindenki viselkedjen természetesen, mintha otthon is minden mindig unásig így volna. Úgy tettünk! Aznap esti sónkat -a német szervezők mindig így nevezték- felvette a WDR5 nevű rádió, hogy egy 50 perces koncertet összevágjon belőle, ja meg, hogy le is adja. Nagymértékű hasonlatosságot véltem felfedezni az itteni rádióstáb és a honi mtv-s stábok között. Pont ugyanolyan unottra ivott fejek a sofőrök, akik csak ha nagyon muszáj szállnak ki a buszból. A hangmérnök viszont egy fiatal, öltönyös, szőke, szemüveges fogorvos kinézetű manusz volt. Nagyon tetszett neki a ?só?, abszolút érzékenységgel nyúlt a dologhoz, jól sült el minden. Azaz, hogy rádióműsornak jó volt a dolog, koncertnek már nem annyira. Iszonyú halk volt a színpad, nem is vetettem bele magamat a diszkóba, nehogy valami rádióidegen zajt csapjak. Letoltuk a dolgot, de volt ez már sokkal jobb is. Jött egy 50 körüli, magyarul szinte tudó nő a végén, hogy már hetek óta készül a bálba, mégis teljesen elfelejtette, hogy ma van. Kint kapált a kertben, amikor meghallotta, hogy magyarul zajlik a dana, rögtön eldobta a szerszámot, és sietett a fénybe. Nagyon meg volt elégedve. Ez este is előfordult táncolás, meg kedves felénk fordulás, mi még se éreztük elég jónak a kinyilatkoztatást. Itt is kaptunk jó vacsorát. Nagy svédasztal volt négyféle meleggel, megint teletömtük a majmot. Hazafelé meghallgattuk a buszba a produksönt (annyira azért nem volt szar, helyenként sőt). Megint olimpia, oszt szunya.
Szombat
Egész délelőtt esett. Dél körül rázárt egy kicsit, hát nekieredtünk a szitinek. Mindenki reggelizni akart, én aznap nem. Beültek egybe. Nyugtalan voltam. Séta hát végre kicsit az egyedülbe, az idegenbe. Aznapra ide is elért ez a lovagi miújság, volt körhinta is, meg szalmabálás lovagoltató. Szembejött egy könyvesbolt, bekapott, és csodaszép könyveket sózott rám: egy Van Gogh-osat, egy Chagall-osat, egy Renoir-osat (ez tetszik a legjobban), meg egy Monet-sat. Igaz, hogy nem értem mit írnak benne, de az egész csak egy huszas volt, úgyhogy bőven futotta a nyereményből (nem mintha a Lacitól nem kaptunk volna zsebpénzt, de annak még is csak az a dolga, hogy az ember zsebében maradjon). Jó volt eljátszani, hogy én is itteni vagyok. Odamentem az igen dekoratív, mosolyogva készséges, üzletasszony kinézetű, nálam egy tízessel idősebb kasszásnőhöz, odaadtam a könyveket. Kérdezett valamit, bólintottam (nem értettem egy szót se, de éreztem, hogy azt kérdezi, hogy kell e szatyor), a végén aszontam, hogy danke. Hát megy ez nekem. Olyasmi kommunikáció volt ez, mint a Simon Mágusban, amikor az Andorainak magyaráz hosszasan a csaj a kávézóban, és ő néha mondja, hogy ví, néha meg, hogy no, és nem bukik le egyszer se, hogy nem ért semmit. Jobb lett hát a kedvem, a ború se zavart. Lássuk a mai ?sóhelyet?! Egy nagy folyó partján volt az elképzelés. Rengeteg kajak-kenu kölcsönző, nagy park, zuhogó eső. Beültünk az etetőnkbe, megint volt minden, mi álmodható. A Brusinak bekattant, hogy a hűvös nyirkosságra való tekintettel megcsinálunk egy új számot, egy igazi őszit, a Nagy meleg pulóvert. Mindenki ihlet kész volt, remekül haladtunk, nagyon szép lett. Ez talán a valahai legszebb számunk, veri a Kék rózsát, meg bármi eddigit. Volt idő színpadon is kipróbálni. A német stáb is őrült, hogy részese a megalkotásnak. A szervezők, büfé feltöltők lábujjhegyen jártak az öltözőben, látszott rajtuk, hogy érzik, hogy itt most valami történik. Úgy éltünk, mint a nagyok, akik útközben, a turné egyik állomásán a saját büféjükben alkotgatnak.
Azt hittük, hogy este senki se lesz, mert az eső nem apadt. Mégis nyolcra sokan lettek, és habár esett, ők akkor se mozdultak. Már a legelejétől fogva átadták magukat nekünk. Ringatóztak, álmodoztak, hagyták, hogy vigyük őket arra, amerre menni akarunk. Behunyt szemmel hallgatták a lassú számok trombita szólóit, egészen a mieink voltak. Hatalmas, extatikus koncert lett, nagyon jól ment a dolog. Kiderült, hogy az egyetlen világslágerünk a Cici, az első sorban egy szemüveges lány énekelte a szöveget. Ez azért elég váratlanul ért. Miért pont mindig ez a hülyeség a nagy siker? Elvonultukban a távolból lelkesen integettek felénk, bravóztak, tömegesen tapsoltak, pedig akkor már semmi se volt, csak a buszt támasztottuk. Ezen a helyen nem volt étterem, vagyis volt, csak ott valami lengyel lagzi dáridózott, úgyhogy az öltözőben alakult ki az esti terülj-terülj. Nagyon jó pörköltöt ettem. Volt csomó hal is, de én azt ki nem állhatom, sporthorgász vagyok. Nagy katarzis lett hát a német séta vége, francnak se volt kedve hazagondolni a vizezett Dreherekre.
Vasárnap
Utazással telt a nap. Az egyetlen színes történet, hogy majdnem kint ragadtunk. A Pityu ugyanis vett 1 euróért játék pisztolyt a gyereknek. Bőröndbe tette, elfelejtette. Egyik piros lámpánál azt hiszem, mondta, hogy van valami ilyesmi nála, de senki sem figyelt oda. Egyébként is az utolsó pillanatban csekkoltunk be, már szinte eresztették ki a terminálból a Balatonra vagy a Forma1-re, vagy a Puszta Kapcsolatra, vagy mit tudom én, miért jönnek hozzánk-ra a fritz-eket, mikor hallottam a wc-ben a dadogó hangosbemondót, hogy Laszlo Szellnek vissza kell jönnie, mert kérdés merült fel. A Laci persze tagadott. Először, hogy az nem is a mi bőröndünk, aztán meg hogy azt biztos valaki belecsempészte. Szegény tényleg semmit nem tudott a huncut Pityu hülyeségéről. Átalakult hát kicsit a repülőmenetrend, de aztán csak eleresztettek. A Pityu csomagja persze elveszett, úgyhogy Ferihegyen is álldogáltunk még egy szépet. De aztán csak hazaértünk, és végre megint magyarul néztük az olimpiát. A csomag egy nappal később előkerült.
2004. augusztus 22.
Zöld Pardon
Fehér egér az autós kártyában
Valahai zenei munkásságunk tán legjobbika volt ez a hangverseny, még ma is vizionálok, ha megyek az utcán. Csak keveseknek adatik meg az életben, hogy több ezer ember tomboljon neki. Rád ömlenek, mégsem roskadsz össze a súly alatt, lubickolsz benne, élsz végre egy kicsit. Érzed, hogy fontos vagy, hogy jót csinálsz velük. Furcsa ez a tömegszex, ritka pillanata az emberéletnek. Mikor két nap múlva sétáltam az utcán, sajnáltam az embereket, hogy ezt a mi szemszögünkből valószínűleg soha nem élhetik át, sosem fogják ezt a képet maguk előtt látni, amit én láthattam akkor. De lenyugtattam magam, hogy biztos nem is hiányzik nekik, mert el sem tudják képzelni, hogy van ilyen. Ez tényleg valami más, mint a valóság. Nem felfogható.
A délután az itthoni megszokás jegyében telt. Itt már nem volt se Patrícia, se fasírtok, csak ?dobd ki azt a műanyag flakont, mert nem itt vetted? hangulat. A színpadon egy unott technikus dugdosta kedvetlen lassúságban helyre a dolgokat. Itt már nincs ötfős lelkes stáb, meg csak érted vagyunki odaadás. Földre dobtak a tenyéren hordozó napok, visszatértünk hát a Dreherekhez!
Aznapra meglepetést eszeltünk ki, elhívtuk a Pityu tanár úr dobkörét, a Perc Kussion zenekart (a név eredete: a Perc utcában van a próbahelyünk, ahol ők is tanfolyamkodnak). Ez voltaképpen nem is zenekar, hanem egy baráti összeülés, egy amolyan hobbi szakkör, mint mondjuk egy főzőcske tanfolyam. Hattagú a felvonulás, a dobkör nevéből adódóan, csupa ütősből áll. Külön kiemelném a három bombanőt, akik szintén e formációban verik. Három számba gondoltuk bele őket (Kedd délután, Üres Kupé, Mír). De hol vagyunk még színpadra kerülésüktől? Ők csak a koncert végére diszponáltattak.
Sokat akartunk aznap játszani, mert örültünk, hogy de sok számot tudunk, hát jó időben elkezdtük. Még javában zajlott a betódulás, mikor feldobtuk a Konfettiket. Évszakok szerint söpörtük csokorba a hal(l)ványokat. A télvégből indult a séta az évszak független űrbe érésig. Az állomásokat számközi konferansszal nem mindig, sőt inkább csak néha jeleztem, de higyjétek el volt kronológia. A Zsombi véletlenül majdnem felrúgta a kitalációt, mert egy helyen ki tudja miért, vagy három számmal lejjebb csúszott a szeme a számsorrendben, és a nyárelő helyett a nyárderékba (Cici) csapott bele. Belefért. Apró tarkák színezték a hangulatot: az egyik dobköri lány, a Lúcia, hastáncosnő, tekertettünk hát vele egyet a Tengerparti homokvárra. A Kabóca meg isteni léggitáros, hát szólózhatott egy szépet a Volt-on vett gumigitáron a Rock című instrumentális kis felejthetőségünkbe. Lassú számok is bőven akadtak a repertoárban, ezekkel nagy tömeg előtt régebben valahogy nem jártunk sikerrel, mindig elvesztek a zajban az érzetek. Ez este azonban valami magabiztosság költözött belénk, és nagy erővel toltuk át a lélekdarabkákat a megérkezésbe. Debütáltattuk ittenhonban a Nagy meleg pulóvert is. Sütött.
Köszönhetően az előző heti eu kirándulásnak nagyon együtt volt a zenekar, mindenki a helyén volt. Éreztük azt, ami a nagy világvezérekkel lehet, hogy birtokoljuk a tömeget, a markunkban van a dolog, és szinte bármit megtehetünk. Az előző hét után éhesek is voltunk arra, hogy megint sok emberrel kerüljünk szembe, na meg főleg, hogy értsenek is. Tudom, kissé elszállt dumák ezek, de valóban csak így tudom érzékeltetni, amit láttam, és valóban sajnálom, hogy ti ezt így soha nem élhetitek át. A Szokóék felvették videóra, talán majd megmutatjuk.
És aztán eljött a dobkör, tizenöten lettünk a színpadon (8+6+Kabóca), na itt aztán már tényleg elszabadult a pokol. Még most két héttel az esemény után is izgalomba jövök a belelkesüléstől. E nap után mi már elmondhatjuk magunkról, hogy érdemes volt megszületnünk. Még most is eszét vesztve egyszerre ugrál a tömeg a szemem előtt. Ilyenekre énekli azt a Tom Waits, hogy ?I?m gonna take it with me, when I go?. És hogy mi is az a fehér egér az autós kártyában? A lap, amely mindent visz.
Már nagyon ránk fért.
2004. augusztus 27.
Szeged, Szegedi Ifjúsági Napok (SZIN)
A nyár utolsó rugása, avagy Búcsú a tojtojoktól II.
Az igazat megvallva, ennek előtte még nem hallottunk erről a rendezvényről, pedig az állítás szerint a nyolcvanas évek óta bonyolódik. Volt egy kis döcc az évről-évreségben, két évvel ezelőtt vette kézbe a profizmus. A Tisza parton, egy hatalmas strandon zajlik a csata, két színpad, egy diszkósátor és rengeteg büfé a lehetőség. Olyan, mintegy nyári fesztivál, bár az időpont kissé utószezoni. Az időjárás is ehhez mérten viselkedett, épp akkor nem esett, de hatalmas sár volt, őszbe hajlott minden. A helyszínen egyébiránt egy filmforgatás kapcsán, évekkel ezelőtt már jártam, akkor igazán ősz volt. Sosem feledem annak a hajnalnak a majdnem otthagyom a fogam hangulatát. Hideg volt, zuhogott az eső, lépten-nyomon pocsolyába lépett az általam kifejtett szaladás, mely az erőteljes hasmarsingernek volt köszönhető. Reggel 6 felé ketyegett, a táj teljesen kihalt arcát fordította felém, nyoma se volt a nyárnak. Különös hangulata van egy szezonon kívüli kietlen hajnali strandnak, pláne ha ilyen nagy méretekkel rendelkezik, mint eme műintézmény. Akad pár medence a terepen, melyekben emlékeim szerint már csak a falevelek úszkáltak, és vannak nyilván nyaralási célzattal, az esetleges árvíz okán betoncölöpökre épített bungalók. Kísérteties a hely, ha nem használja senki. No ezen a hajnalon minden zárva volt, egy lélek sem akadt a seholban, és csak rohantam, rohantam fejemben a szándékkal. Azt érezem, hogy talán sosem érek fajanszot. A percek ilyesmi vészhelyzetekben óráknak tűnnek, egy ébren ért rémálom az egész. Aztán egyszer csak megpillantottam a horizonton egy campingi közwécé kinézetű tákolmányt, ekkor már egyáltalán nem érdekeltek az utamba akadó pocsolyák, és az előttem álló forgatási nap, amelyet csuromvizesen kell majd végig dolgoznom, csak az anyagcsere által kitűzött egyetlen cél lebegett a szemem előtt. Záros határidőn belül házhoz kellett szállítsam a salakot. A képzelet belső pamlagon mennyei fanfárok zengtek, amikor belépve a helyre megbizonyosodtam arról, hogy megleltem a nagy őt, ez az amit oly rég keresek, végre egymásra találtunk. Az már cseppet sem keserített, hogy fogvacogtató volt az ezúttal világot jelentő deszka, és trainspotting-os a milliő. ?A békétlen has és a partalan homlok szándékát végre jó hűs árnyékba tettem? (ez a mondat Lovasi Bandi uramtól származó plágium). Ja és egyébként, hogy mit forgattunk itt? A Szerelem utolsó vériget. Hát ezen a hajnalon nekem majdnem e talajra hullott az utolsó vérem. Maga a forgatandó jelenet egy teherautó rakodóterében játszódó ? ?Pesten műteremben simán megcsinálhattuk volna?-, kidobó emberek verik egymást baseballütővel izgalom volt.
No ez a kis szösz bújt elő emlékszőnyegem alól, amikor befordultunk a helyre. A bonyolult cuccunk-ügyi szanaszétságnak, és a péntek délutáni forgalomnak köszönhetően az utolsó pillanatban érkeztünk. Ahogy kiszálltunk a Zsuzsi-vonatból, rögtön rakhattuk színpadra magunkat. Az előttünki, nem tudom milyen zenekar koncertje nem volt túlságosan látogatott. Hát mindegy ?gondoltuk-, ha már itt vagyunk, tolunk egyet az erdőnek, néha majd hátraszólunk a Tiszának. A büfében panaszkodott egy manusz, hogy egyidőbenre lettünk diszponálva az Emil Rulezzel, míg én itt pödröm a bajuszt, a Hajós úr a nagyszínpadon kacagtat. Ez nyilvánvaló szervezési hiba, olyan ritkán járnak erre ezek a hasonszőrű zenekarok, és akkor egyszerre teszik őket, és egyébként a többi napon meg nincs semmi értékelhető. No ezeket végig hallgatva visszaeredtem a színpadra, ahol a beállás már a majdnem rám kerül a sornál járt. Elkészültünk, nekikezdtünk. Viszonylag szépen elkezdtek jövögetni az emberek, nem lett tumultus, kartávolságban helyezkedett el a ránk jönnekség. A szervezők utólag azt mondták, hogy ennél a színpadnál rajtunk voltak a legtöbben, és mi toltuk a legjobbat. Mi se éreztük magunkat rosszul, kiemelkedően készséges és ügyes kezű volt a technikusi személyzet. Úgy látszott az emberek is jól elvoltak. Három iszonyatosan boldogra ivott csávó paskolta a cipőfűzőmet végig, egyikük annyira túlpörgött, hogy az epilált koponyák egy oldalsó fához cibálva igen durva bánásmódban részesítették. Ezt kissé túlzásnak éreztem, sőt sajnáltam szerencsétlent, de kicsi ember vagyok ahhoz, hogy tegyek a rendszer ellen. Engem nem különösebben zavart, hogy ott ugrálgatnak, ordibálnak, meg folyton kezet akarnak fogni velem. Volt, hogy adtam nekik a sörömből, hadd éljenek! Én inkább csak mosolygok az ilyesmin, de hát a hatalom kegyetlen. Ennyi férfi még soha nem imádott egyszerre! Ezt be is mondtam, nagyon vicces voltam. Egyébként nem csodálkoztam azon, hogy a délután folyamán a közönség soraiból rengetegen megittasodtak. Az időjárás, a körülmények nagyon adták magukat az ilyen irányú foglalatosságnak. E hangversenyen debütált a Világvevő rádió című számunk. Mostanában az ősbemutatók korát éljük. Összességében, nem volt rossz a megmutatás, amolyan házibuli jellege volt a miújságnak. Utána tolattak velünk egy rádió interjút, majd átvezettek minket a Kispálra, hogy ott a Nagyszínpad mögött egy tévé interjú is megessen. Belenéztünk a nagyok játékába, kellemesen elidőztünk a sárban, a Zsombi pisált egyet a Tisza parton (én nem mertem, mert erősen arra zónázott egy kopasz), majd búcsút intettünk a nyárnak, a tojtojoknak, és beültünk a buszba.
2004. szeptember 18.
Mikszáth tér
A Szabó Ervin Könyvtár 100. szülinapja
Már rég nem jártam a Palota negyedben, pedig számomra igen kedves emlékekkel teli városrész ez. Valahavolt Barbara csajomnál éltem erre egy évet 2001-től-2002-ig, tehát elmondhatom, hogy jól ismerem a környéket. Mostansági alakulás, hogy lassan új lakást kell vételezzek. Vagy ide képzelem el a dolgot, vagy a másik kedvencembe, a Zsidó negyedbe. Már szinte szokás nálam, hogy lemezente költözködöm. Még megvárom a jelenlegimben a Cellux szimfónia végét, aztán jöhet az elkövetkezendő számokat diktáló új életkörülmény. A mozgás nem tudatos, de kifigyeltem, tendencia.
Napos, nyarat idéző délelőttbe zajlott a beállás. Mindenképp szükség volt a korai eljövetelre, mert e napra Erdélybe szökött tőlünk az Atesz, és egy helyettei beugróval kellet összemelegítenünk a produksönt. Válik Lacinak hívják az úriembert, akusztikailag fantasztikusra tekeredtünk általa. Az egyik padon végre idő volt megmutatni a Brusinak a héten befejezett legújabb horgolásomat, a Nyakba kötött kardigán-t. Nagyon tetszett neki, szám lesz belőle. Volt a téren egy csomó Ibusz idegenvezető egyenruhát idéző, nyakba kendős kosztümkében, mint utólag kiderült könyvtárosnő. Interjúvolgattam őket, hogy is van ez a máma ezzel a diáknappal? Miért nem az a feszkó neve, hogy 100 éves a Szabó Ervin könyvtár? Nem nagyon tudták kimagyarázni a mivant, az esetleges megoldás érkeztetése kapcsán félve mutogattak egy igen szigorúnak tetsző ötven körüli nő felé (az igazgatónő), de nála inkább nem volt kedvem választ keresni. Olyasmit sikerült összemagyarázniuk az egérkéknek, hogy hát azért diáknap, mert a könyvtárba járnak diákok. Erre mélyen a szemükbe néztem, hogy és? A kocsmába, meg a diszkóba is járnak diákok, mégse tartanak diáknapot. Na ezzel kábé be is fulladt a társalgásunk. Hazamentem, eltévéztem a délutánt.
Mire visszaértem, akkortájt kezdett a Cabaret Mederano (a Zsombi dobol benne). Beültünk pár ismerőssel, és pár ismeretlennel az oldalt elhelyezkedő napernyős kocsmába, mintahogy a közönség többi része, onnan szerettük az előadványt. Lassú egymásutánban becsorgott a zenekari tagság az asztaltársaságba, ebből koncertünk lesz, akárki megmondhatta. A tér különböző pontján gyülekezni kezdett a ránk jöttség. Nagyon ügyeltetek arra, hogy ne kerüljetek a színpad közelébe. Lesállásokból figyeltétek az előttünk szólót. Odalépett hozzám két 14 éves forma lány (Kisherceg és Paca), hogy Szegedről hozta fel őket apukájuk csak ránk, és sütöttek nekünk sütit. Ez ám a lelkesedés! Azért ennyire jók nem vagyunk.
Eljött a deszkára hederedésünk ideje. Egy egérke lépett hozzám, hogy az igazgatónő azt mondta neki, hogy ő a konferanszié. Nem ismer minket, mert ő könyvtáros, és ilyesmi világi dolgokkal nem foglalkozik, mint a könnyűzene (ő érvelt ezzel a könyvtárosi mivolttal, ez nem részemrőli sztereotípia). Mit mondjon rólunk? Mondtam neki, hogy csak a nevünket, aztán jól van. Megtörtént. Feldobtuk a kis szilveszteri korongocskáinkat (Konfettik). A legelső ütésre színpadnak ömlött a tömeg. Nem látszott addig, hogy ennyien vagytok. Gyönyörű kép volt ez az egyszerre mozdulás. Alaposan teleálltátok a teret. Bár a Konfettink tempója semmiben sem különbözik a Kamondi Imiék sanzonjainak ütemétől, biztos híresebbek vagyunk, mert már erre rá-rámozdultatok. Fura dolgok ezek. Aznap négy új számot téptünk le a Celluxról, nagy figyelem és lelkesedés kísérte tevékenységünket. Erre a napra is datálódott egy ősbemutató, a szám munkacíme az, hogy Valahogy máma, de lehet hogy az, hogy Dráma, még nem tudjuk, hogy hívják. A koncert fele nőtlenül telt, ugyanis a Borinak 9-ig előadása volt. Aznap ellógott a tapsrendről, negyed tízre már a mienk volt. Nagy ováció köszöntötte jöttét. Addig ugyanis nem árultuk el, hogy aznap ő is lesz. A heti próbán stopperral kicentiztük a hal(l)ványokat, hogy mikor is van az, amikor ő megérkezik. Előbbre sikerült a mértnél, az meg ugye nem volt baj. Nagyon szépre sikerült a Nagy meleg pulóver. Párok ölelkeztek, hatalmas szeretet érzet lengte be a teret, egyenesen a szívek közepébe énekelt a Bori. Komoly útravaló mindannyiunk hétköznapjaira. Rengetegszer visszatapsolódtunk, a könyvtárosok nehezen tudták leállítani a dolgot, mert hát elvileg 10-től hallgatnunk kellett volna, hogy a Palota negyed nyugodtan nézhesse a Heti Hetest. A szigorú igazgatónő által színpadmesternek kinevezett egyik dolgozónő kedves mosolya és tétovázó szerénysége nem tudta leállítani sok koncerten edzett dörzsöltségünket. Már az első lejövetelnél is az volt, hogy na jó még egyre visszamehetünk. Persze mondanom se kell, hogy hármat nyomtunk. Aztán a második lejövetelnél, már alaposabban ment a matekozás, hogy na vajon lehet e még, vagy sem. Felhívja az igazgatónőt, megkérdezi. A hölgy emelte a füléhez a mobilt, a Zsombi elmosolyodott, megfordult és mintegy rossz gyerek beült a dob mögé, és belevágott a grúvba. Meglepetésemben jót röhögtem ezen, és visszaugrottunk. Hát velünk nem lehet ilyen határozatlanul! Aztán persze belekezdtünk még egy számba. Amikor hátranéztem már három könyvtárosnő állt a színpad mögött, köztük az igazgatónő. A kedves hölgy integette, hogy ez már tényleg az utolsó. Na oké nem cicázunk tovább, legyen vége a dalnak.
Még egy érdekes tanulság a valóság megélésével kapcsolatban. Lendületesen hajtotta a Kabóca a Zsuzsi-vonatot az éjszakában a kipakolás kapcsán a Tibi felé. A Villányi úton jártunk, hárman ültünk elől (Kabóca, Bori, Szabi). Darus autókra lettünk figyelmesek, meg talán néhány tűzoltóautó is parkolt a sötétben. A Bori sopánkodott, hogy úristen mi történt! Mondtam neki, hogy nyugi csak vágják a fák lombjait, mert nagyon rálógnak az útra. ?Nem, itt valami szörnyűség történt.?-felelte. ?Ugyan már, te mindig rémeket látsz! A világ nem olyan borzalmas, csak beleképzelsz dolgokat.? -válaszoltam. Másnap bemondták a híradóban, hogy az éjszakai órákban a Villányi úton egy férfi leugrott a tetőről, beleakadt a villanypóznába, a tűzoltóknak kellett kiszabadítaniuk, de csak úgy tudták, hogy az egyik lábát levágták. A középkorú férfi a mentőautóban meghalt.
Hát elég bizarr eset. Bár íróforma ember vagyok, és ennél fogva a nyitott szemmel való járás a világban alapkövetelmény, ezúttal azonban nem bánom, hogy nem működött tökéletesen a percepció.
2004. szeptember 24.
Süss fel nap!
Ezúttal is koránra lett téve a beállás. A terv az volt, hogy ének-effekteket nézünk az Atesszal minden számhoz. A tevékenység jól eszi az időt, hát jó időben neki kell állni. Ebből annyi sikerült, hogy az Atesz Erdélyben hasmarsos hányást kapott, és ezen magányosan végezhető kellemetlenségből kifolyólag e napra szabadságot vett ki. A tervből tehát csak a korán elkezdjük maradt meg, ami ehhez mérten korán be is fejeződött. Rengeteg időnk maradt az együtt töltésre. Ugyan még nyílnak a gangon a szomszéd muskátlijai, és még zöldellnek a gesztenyefák az udvaron, de sokan már lángot tettek a konvektorokba. Már kezd hűvös lenni az ősz. Ezen időjárási körülményből következően, az utcán való időtöltés csak sok rétegben valósítható meg. Én csak eggyel készültem, gondoltam elég lesz azt is kimosni az esemény után, mely lépést az ilyesmi bárok víg levegői teszik mindig szükségszerűvé. A Pityu a megnáthásodunk alternatíva ellenében felvetette -mert hülyék azért nem vagyunk-, hogy menjünk a Mediamarkt-ba fülhallgatókat nézni. (Izgi). Sok hely van a világon, ahová nem szívesen megyek, ilyen például a színház, meg a Nyugati téri aluljáró. Esetünkben ez utóbbi elkerülhetetlennek bizonyult. A rendőrök állandó jelenléte kissé elviselhetőbbé teszi a bugyrot, de még ennek ellenére is megmarad a félve-lépek érzet. Üvöltöző részegek, magukalászart hajléktalanok, csencselők, verekedés. Ismerkedési est sitteseknek. Pohárra, játékgépre, gagyi zenére hajoló fogatlan zombik, végenincs zsibvásár tömérdek bisz-basszal. Ha jobban belefókuszálsz a kínálatba, semmi kapcsán nem merül fel benned, hogy ez kéne neked. Minden ragad a mocsoktól, mintha egy háborút vészeltek volna át itt a föld alatt. Ez az igazi West Balkán. Ezt is a világörökség részévé kéne tenni.
Aztán egyszer csak vége szakad a lidércnyomásnak. Üvegajtó. Vízesés, mozgó lépcsők, zsibongó jólét, meleg, természetellenes levegő. Virtuális város, kitalált utcákkal, fényes kirakatokkal. Sokszor észre vettem magamon, hogy félrekaptam a tekintetemet, de utólag kiderült, hogy csak egy próbaba fixírozott. Van itt minden, mi kitalálható, de igazából innen se kéne semmi. Teljességgel antiromantikus placcokon képesek koktéloztatni a nőjüket a bizonyára az Ördögről még sosem hallott vasalt ingesek. A boltosok unalmukban szívesen ásítanának, de nem hagyja őket békén a tufca-tufca, aminek biztos azért kell szólnia, hogy jól érezzék magukat a polcokon a bugyik, nehogy véletlenül holmi depresszió ragadja el őket, mert annak a társadalomra nézve beláthatatlan következményei lennének. Olyan az egész (az egészet a kinti aluljáróval egyetemben gondolom), mint az Emlékmás című Svarci filmben, ahol természetes terekben már nem lehet mozogni, mert nincs oxigén. Ez hát a jövő. Rájöttem, hogy a két helyszín kiegészíti egymást. Yin-Yang szindróma. Elképzelhető, hogy a Westend bőrfoteljében ülő szivarozók építették az aluljárói nyomort, hogy önnön nagyszerűségüket hirdetve jobban kitűnjön a kontraszt, és ezáltal az ideérkezők számára (pláne a vidékről vonattal jövők számára) pompásabbnak tessen birodalmuk. Szép kis összeesküvés. De folytassuk tovább sétánkat a kirándulóhelyen! Elsodortattunk egy központinak tetsző területre, ahol szünet nélkül egy szökőkút hajt végre bravúrokat. Olyan mintha nem is víz lenne, amivel játszik. Megtapsoltuk. Kiderült, hogy vannak e világban emberek is, ugyanis ezen páran elmosolyodtak. Majd egy hatalmas játékterem került az utunkba, rögtön a bejáratnál megtorpantunk, volt ott egy százassal működő jósgép. ?Na hát ennyit eltapsolhatunk mi is!? -gondoltuk. Bedugtam a bal kezem. Darab idő múltán kiköpött egy faxot, melyen ez állt:
?Íme ezt mondja neked az igazság hangja: 1. igényled az üdeséget és a tisztaságot magad körül. 2. Nem szeretsz sokat enni és a szabad levegőn lenni. 3. Alapvetően hajlamos vagy a kételkedésre. 4. Művelt vagy. Nagyon közel állnak hozzád a művészetek, és az irodalom. 5. Próbáld megvalósítani az alkotó ötleteidet, dolgozz egy kicsit hatékonyabban. 6. A házasság magában hordozza a szenvedések, a boldogtalanság és a boldogság lehetőségét is.?
Hosszasan beszélgettünk az ügy kapcsán. A Zsombi azt mondta, hogy biztos van pár sztenderd fax, és abból kilöki az állat, amelyikhez éppen kedve van. Ezzel nem értettem egyet, mert szerintem itt a Westendben, pláne a játékterem kapujában nem sok kézbedugónak válaszolható az, hogy közel áll hozzád az irodalom, meg hogy művelt vagy. Beljebb mentünk a lövöldözőbe. Sok versenyzős, meg karatézós csudagép vonultatott fel az intézményben. A Zsombi ment valami lövöldözős repülővel a Marson, mi inkább csak a háttérből drukkoltunk. A játékteremből nyílt egy kaszinó, sok izmos nyakba-fuxos kopasz verte bent a gombokat, inkább kint maradtunk, továbbá nyílt egy nagy biliárdterem, meg egy hatalmas kuglipálya is. Ez utóbbiba benéztünk, életünkben nem jártunk még ilyen helyen. Volt vagy 10 kuglipálya, lökték is rajtuk a golyókat rendesen, mögöttük meg hosszú asztalok. Az egyik körül ültek vagy tizenöten, roskadásig meg volt rakva az asztal fogalmunk sincs mivel, valami salátát zabáltak, senki nem szólalt meg csak bámult maga elé, és tömte a majmot. Mintha gépek lettek volna. Lehet, hogy azok is voltak. Itt már mindent el tudtunk képzelni. Tanakodtunk, hogy vajon tényleg ébren vagyunk e? Kimenekültünk. A Pityu örömére végre elértünk a Mediamarktba a fülhallgatóihoz. Ez annyira nem kötött le, hát megnéztem a még mi van ittet. Volt egy fotel, vele szemben nyolcszázezerért egy szörrandos házimozi tévé. Nagyon szeretek tévézni, és szívesen vennék egyszer egy drága tévét, de ez hülyeség. Ettől a körbehallom dologtól otthon egyedül valószínűleg inkább félnék, mintsemhogy szórakoztatna, meg különben is le van vágva a szereplők nagy részének a feje, mert a tévéadások nem szélesvásznúak. Továbbmentem. A nézésirány nem volt egyszerű, mert több száz tévén ment a táskás vetélkedő (Áll az alku), amit otthon beállítottam a videóra, és már eléggé a vége fele járt az alkudozás. Úgyhogy majdnem elrontották a másnapos szórakozásomat, de szerencsére kisvártatva kikapcsolták az összeset, és kilöktek minket, hogy ?zárva?. Elegünk lett a csoda világból, meg már az óramutató is ott járt, hogy lassan elkezdődünk. A cicicenternek is, meg az aluljárónak is csak azt tudnánk üzenni, hogy Süss fel nap! (és nem azért, mert odamentünk).
Mivel ez egy koncertbeszámoló, ideje, hogy írjak a koncertről is. Sok mindent nem mondhatok. Jó volt. Bár nem volt zsúfolt ház -egyrészt a gödörbeni Kispál miatt, másrészt mert előző héten belépőtlen koncert adatott a Mikszáth téren-, pont kényelmesnek éreztük az elhelyezkedést. A kirándulás után ott otthon voltunk végre. Ti vagytok a mi közegünk, és hogy van ilyen, ez a legfontosabb. (Hú de popposra sikerült ez az utolsó mondat.)
2004. október 25.
Debrecen, Sárkány Klub
Sokat buktam a játékgépükön, de azonban ami még nagyobb veszteség, hogy koncert után pár nappal ki kellett jelentsük, hogy a Bori nem tagunk többé, mert színházával totálisan összeegyeztethetetlenné vált a további közös sétánk. Azt lehetett volna csinálnunk, hogy 1 koncerten ott van, és utána ötön nincs, de az olyanfokú zavart idézett volna elő a közönség és a mi fejünkben, hogy nehéz szívvel, de ezt a döntést kellett meghoznunk.
2005 január 28.
Gödör, Világveleje Fesztivál
Tibi, Laci elment. Publo megjött
Mivel az év végén írom ezt a visszaemlékezést, nem tudok részletekkel szolgálni a koncerttel kapcsolatban. A zenekar története szempontjából azonban dramaturgiailag nagyon fontos volt ez a nap is.
Széll Laci visszaköltözött Németországba, jobban fekszik neki az európai szemléletmód, mint a honi uram-bátyám viszonyok. A továbbiakban is szerette volna kintről irányítani a zenekar életét, és lemezeink kiadását, de mi úgy gondoltuk, hogy túl nagy a távolság ahhoz, hogy mindig naprakész tudjon lenni. Külföldi dolgaink szervezését, ha egyáltalán adódnak olyanok, nála hagytuk. Amit elértünk, és hogy egyáltalán ez a zenekar megszületett, neki köszönhetjük, de örökhálával, váltani kényszerültünk. Az évek soráni hosszú beszélgetéseinkből kettő nagy mondása ragadt meg bennem. Az egyik: ?A zene a gondolat járműve.? A másik, mely ezen napló címe is: ?Kivont karddal a szőnyeg alatt rohangálni.?
A Cellux Szimfónia című harmadik lemezünk kiadója a Nesta Mamarecords-a lett, manágerünk pedig a Publo, aki a Hiperkarma, a Másfél, az Európa Kiadó, Palotai, Cadik tábornoka is egyben. Csak a legnagyobb jelzőkkel illethetem munkásságát, jó barát. Akartam festetni róla szülinapjára egy képet, melyen zsebredugott kézzel Napoleon ruhában és kalapban szivarozik, továbbá egy himnuszt írni hozzá, melyet úgy rögzítünk, hogy az összes zenekarából játszik rajta egy-egy tag, de végül forgattam, amikor a szülinapja volt, úgyhogy meg se ünnepeltük.
Az első általa szervezett koncertünk semmi hibával nem rendelkezett. Minden pillanatát élveztem. Megdöbbentett a bejelentés, melyet a Tibi tett az öltözőben a végzéskor, mely szerint kiszáll. Döntését azzal indokolta, hogy neki túl kötöttek, egyszerűek már a számok, túl pop-os a zene, már nincs helye a régi szólóinak, továbbá hiányzik belőle a Bori, valahogy megváltozott nélküle minden. További válóoknak hozta fel azt is, hogy nem hagyjuk, hogy alkotóként részt vegyen a számírásban, csak kottát ad neki a Brusi, hogy na ezt kéne ide. Megértettük az aggályait, de útunknak vele vagy nélküle erre kellett mennie tovább. Az utóbbi időben éreztük rajta, hogy nincs minden rendben, de a dolgok nem voltak visszafordíthatóak.
Sok szép évünk volt együtt, csak szeretettel tudok rád gondolni TibiHendrix!
2005 március 4.
A38, Cellux Szimfónia lemezbemutató
?Tavasz van, tavasz van, gyönyörű tavasz,
A vén Duna karcsú gőzösökre gondol…?
(József Attila: Tavasz van! Gyönyörű!)
A felkészülés ideje alatt hetekig járt a fejemben ez a vers. Ennyit még sosem próbált a zenekar semmire. Legnehezebb feladat a Tibi pótlása volt, egy hónapunk volt az építkezésre. A sűrű próbaidőszak alatt a Farkas Zoli (Kontroll Csoport, Keleti fény) remekül teljesített, átlagon felüli tempóban memorizált 30 számot. Jó ízléssel nyúlt az ügyhöz, remek új színeket hozott, feszes egységbe lendült a szerte-szórtság. Színpadra álmodtuk a Honvéd Férfikar Szerenád-Kommandóját is, és persze erre az egy estére visszahoztuk a Borit, és vendégül láttuk a Vázsonyi Janót. Az Ördögélet még sosem pezsgett ennyire, olyan volt az egész, mintegy színházban premier előtt. Első önálló estünkre készültünk egy nagy helyen, előzenekarral, utánunk dj-vel, tehát nagy megmérettetésre.
Publo urunk és a Brusi irányításával hatalmas kampányt folytattunk. Párszor bementünk a tévébe, rádióba bemondani a buzdítást. Háromezer plakátot gyártattunk, ilyen reklámfogást még sosem alkalmaztunk annak előtte. Az Origora kitetette a Brusi egy-két napra meghallgatni a lemezt. Olyan sokan sosem jártak a weboldalunkon, mint akkortájt. A lemezborító külső design-jához hozzátartozik egy zöld színű speciálisan erre a célra gyártott, felirattal ellátott ragasztószalag, melyet egymagam manufaktúráztam rá minden egyes példányra idehaza. Az összesre elég lett volna 8 tekercs, de a legkisebb mennyiség, amit gyártatni lehetett, 30kg volt. Több doboznyi van még belőle ma is a sarokban. A megmaradt hatalmas cellux mennyiség egy részével gerillakampányba kezdtünk. Szétragasztottuk a villanyoszlopokat, nyilvános wc-ket, kresz-táblákat, illegális plakátozó helyeket, és a városban mindent, amit értünk. Kitaláltam, hogy egyik éjszaka ragasztunk a körúton a villamos sínek közé is, mert a városi ember mindig lefelé néz. Ez végül elmaradt.
Filmes barátságaimat messzemenőkig kihasználva gyártásvezetésemmel 47.200.-Ft-ból fantasztikus videoklippet készítettünk. Ha ezt bárhol említem, azóta is mindenki csodálkozva tát szájat. Egy hétig készítettünk elő, minden asszisztensi tapasztalatom kamatoztatott. Harmincezer volt két napra a kamerabérlet. Tízezerért vettünk gázolajat a Kabóca buszába a terepszemlékhez, és a díszlet-, jelmez-, kellékszállításhoz. Kétezerért benzint raktunk egy kölcsönkért Cabrioba, ami ugyan ettől nem indult be, és végig vontatni kellett. Háromezerbe került 5 darab szivar. Kétezerkettőszáz forintért 10 darab félórás VHS-t vásároltam a kazetta diszkontban, hogy mindenki megmutathassa otthon anyukájának a végeredményt. Gábor Peti volt a rendező, Tóth Csabi az operatőr, Maly Robi rangon alul segédoperatőrséget vállalt, Szabó Dani a vágó. A jelmezek nagy része a Merza-?jelmeztárból? származott (innen öltözködnek a Szőke darabok is). A Filmmúzeumban kaptunk kapacitást (ott dolgozik a Brusi csaja) és nyersanyagot a késztermék Beta-ra, VHS-re, DVD-re, mini DV-re való átírására. A végterméket speciális celluxunkkal betekert kartondobozba rejtett tévén, repetitíven játszva tekinthették meg az érdeklődők az A38 előterében (kis Ördög peep-show).
Nagyon vártuk hát, mi fog történni velünk. A koncert előtti napokban 3 óránként kérdeztünk rá a jegyfogyásra, olyan volt ez, mint választáskor az exitpoll-eredmények. Fogytak is azok kellemes ütemben, el is ment az elővételre szánt.
Nagy pelyhekben leesett a hó, hideg lett. Késett a tavasz. Publo iszonyatosan profin bonyolított. Újdonság volt számunkra, hogy valaki nyüzsög körülöttünk. Széll Laci csak ritkán jött koncertre, hozzászoktunk az egyedül megoldáshoz. Mint egy szuperprodukciónál úgy vezényeltetett le a beállás, utána közös vacsora (ez Pesten még sosem fordult velünk elő). Mire befejeztük, kezdett az előzenekar, az Ez a divat. Hátravonulás. Négy kamerával kivonult az MTV rögzíteni a koncertünket, nyilatkoztunk a backstage-be, mint a nagyok (főleg a Brusi, én meg bólogattam). Volt ott valami újságinterjú is csak velem, fogalmam sincs hova, de a manuszt ma is megismerem, ha összetalálkozunk. A Szerenád-Kommandó szmokingot húzott, mi meg öltönyt. Rajtunk is maradt őszig. A katonák nem igazán tudták hova jöttek. Időnként aranyos kérdéseket tettek fel, hogy vajon elérik e az utolsó trolit? Egyike-másika feltehetőleg még sosem járt ilyesmi koncerten. És jött kintről a hír, hogy minden jegy elkelt, százak rekedtek kint. Összeölelkeztünk Brusival, sikerült az elképzelés.
Egymás hegyén-hátán álltak az emberek. A katonákon volt a sor, hogy eléjük lépjenek. És felcsendült a ?Parádé, pomádé, a flanc és a pucc?. Bevonultunk, éktelen sikítás. Remek formában voltunk, gördülékenyen követték egymást a számok, a két óra alatt egyszer sem ült le a hangulat. Meglévő némi dramaturgiai érzékünkre vall, hogy a Borit csak a hatodik számban hoztuk be. Nagy ováció dicsérte a visszatérését. Jelző nincs rá jóul adta elő szóló számait, köztük a Karcsú törzsed hajlik-ot. Komolyan meg volt érintve a terem. Ezt a blokkot követő katonás számok a Janó segédletével, meg egyszerűen csodálatosra sikerültek. Ünnep volt. Ősbemutató. Lángolás. Éreztük, hogy ?A mi tüdőnkből száll ki a tavaszi szél?. Katartikusan együtt lélegeztek a számok a fergeteggel, akik végig üvöltötték velünk a koncertet, és nagy szeretettel és odafordulással figyelték az általuk még sosem hallott új szöszöket.
Igazi nagy zenekarrá értünk aznap este! (mindez persze a tévéfelvételen egyáltalán nem látszik, iszonyú szarul szól).
2005 június 12.
Zöld Pardon
?Érezni mindenen, hogy valami hiányzik??
(Rimbaud: Árvák újévi ajándéka)
Bori múzsánk elvesztése hatalmas űrt hagyott maga után. A súlyos nőhiány enyhítésére gondoltunk egy nagyot, és bevettük vokalistának a zenekarba régi barátnénkat, Kutzora Edinát, aki hozta magával Monori Gabit is. Számtalan formációban énekelnek együtt, a leghíresebb talán, a Megasztár győztes Tóth Veronika háta. Edinába, Yonderboy-os idejében, plátóian azt hiszem egy kicsit szerelmes is voltam.
Mindaketten kiváló énekesek, és nagyon jó barátok. A 2005-ös nyár fesztiváljain való körülnézeseimet már csak ritkán a Zsombi, sokkal inkább a Gabi társaságában töltöttem. Nagyon jól éreztem magam vele. Sétáink egyetlen színe volt talán a nyárnak.
Azonban minden bokáig hajoló nagyrabecsülés ellenére sajnos a két lány csak egy meseszép színfolt tudott lenni, de nem bontakozhatott ki. Be kellett látnunk, hogy a Bori személye pótolhatatlan. Ráíródtak a számok, ez az ő története, na meg persze a mienk a Brusival.
Ez a koncert az első volt társaságukban, de nem ez volt velük a nyári legjobb.
2005 augusztus 12.
Sziget Fesztivál, Wan2 színpad
?Fújjál egy füstkarikát! Ennyi az ifjúság!?
A filmgyár által Moli kollegámmal egész héten kiküldetésben voltam. Kaptunk VIP hetijegyet, taxival járási költségtérítést. Tehát felnőttesen, dolgozóként vettem részt a népünnepélyen. Az volt a feladatunk, hogy az ősrégi neorealista módszer szerint az ?utcáról? hozzuk be a 16 év körüli kissé extravagáns, enyhén zaklatott, némiképp pimasz, kurvás, mégis kislányos, színészi képességekkel megáldott főszereplőt Sándor Pali filmjébe, aki majd a Garas Dezső unokáját játsza. Néhány eredménytelen kísérletet már tett erre a nyár a Zöld Pardonban, a Moszkva téri Gomba Presszóban, és egyéb tini előfordulási helyen. Ezen tapasztalásokra alapozva nem fűztem nagy reményt a megtaláláshoz. Egy héten át lesben állva nőket stíröltünk. Az első nap reggeltől napszálltáig mentünk egyfolytában. Ritkán történt hajtóvadászat. Ennek lefolyása a következőképpen zajlott, kissé lemaradva fél órán át üldöztük a célszemélyt, megfigyelve viselkedését, mozgását, másokkal folytatott interakcióit, és csak akkor léptünk oda hozzá, amikor minden paraméternek megfeleltnek éreztük. Minden alkalommal kiderült, hogy a kergetett vad külföldi. A második napon némi izomláz okán bázisokat létesítettünk. Német utcának neveztük el a Csónakház előtti butikos promenádot. Egy konténer mellé kirakott népbüfé asztaltól kukkoltunk, mint a tikos rendőrök. A másik lesünk a Nagyszínpadnál volt egy fakocsma lépcsőjén, az előttünk sétáló utcát Sunset Bulevardnak hívtuk. Napokig mélyen a tömeg arcába nézni olyan, mint a Tetris-ezés, ha lehunyod a szemed ágybakerüléskor, kiradírozhatatlanul négyzetek, kígyók, téglalapok és egyéb mértani alakzatok hullanak lefelé az égből. Hát valahogy így voltunk ezekben a napokban a nőkkel. Egyéniség nélküli massza vonult előttünk, végenincs napoknak tűnő hosszú órákon át. Haveri zenekarok gruppie-ügyi referenseit is interjúvolgatni kezdtem, hátha a keresett ott virít valahol a háztáji gazdaságban. Pár alkalmatlan wap-os csibét adtak csak ki. Csináltunk pár felesleges próbafelvételt, csak hogy formában tartsuk magunkat. Volt egy pihenő övezetünk is, ugyanis a Pablo meg a Geriszon tanár úr töltötte be a színpadmester szerepét a Wan2-n. Odajártunk vízért.
És eljött a péntek, a koncert napja. Már délutánra halálosan elfáradtam. Hol volt még akkor a kezdésnek kihirdetett éjjel 1? Be kellett látogassak a kihelyezett Radio Café-ba megválaszolni, a ?miben más ez a koncert, mint a többi?? kérdést. Csak a ?semmiben?, jutott az eszembe. Van egy nyári fesztivál programunk, azt toljuk mindenütt. Kis kiégés szagban, nagy emberként beszélgettünk el kedélyesen. Nagyon nehéz feladat, legalábbis nekem, hirtelen átállítani az agyat az ólomsúlyú filmes gondokból a zenekari tevékenységre. Egész nyáron ezzel küzdködtem, mert már július elején elkezdődött a Hunniában az előkészítés. Naponta reggel kilenctől, este nyolcig dolgoztatott. A szigeti hét volt a nyári kimozdulás a levegőre. Ja, meg egyszer kiküldtek a boltba a bableveshez az operatőrnek kenyérért. Amikor koncertek adódtak ebben az etapban mindig szökésben voltam bentről. Értem jött a zenekar délután, és vitt a váltott vidéki messzeségekbe, majd éjjel, hajnalban haza, és másnap reggel tovább zakatolt a gyártás fogaskereke. Évekkel ezelőtt ez meg se kottyant, úgy látszik csökkent az agykapacitásom.
Hat óra tájban bedöglöttem az öltözőnek mondott konténerünkbe, és nem is nagyon jöttem ki a koncertig. Amikor rock zene ment a sátorban, földrengést idézett elő vasdobozunkban a lábdob, mintha légkalapáccsal matattak volna az agyamban. Hogy lélegzethez jussak, kiültem néha a backstage-kertbe nézni, hogy hemzsegnek az előttünk játszó bekokózott híres külföldiek. Lehangoló volt az előttem kirajzolódó jövőkép, hogy egy pár év múlva én is csak úgy tudok majd színpadra állni, ha előtte mesterségesen, szintetikusan felháborítom magamat. Ha ez így van, nem kérek belőle! Van tisztességes munkám, melyből megélek. Csak addig kell zenélni, amíg örömet okoz, amíg bizgerál a belső kifejezési kényszer. Ha nincs ami hajtson, ha nincs mit mondani, odébb kell állni! Általam elítélendő tendencia az évről-évre megélhetési kényszerből lemezkiadást erőltető zenekarok attitűdje. Sajnos ez itthon nagyon megy. Nem hozok példákat, mert nem szeretnék senkit sem megsérteni, úgyis tudják magukról, akikre ez vonatkozik. Nyilván az emberek is megérzik ezt. A kis kiábrándulás nem csupán a filmezés okozta agyratelepültségnek tudható be. Valahogy a számok már egy ideje önálló életet élnek, mintha nem is mi írtuk volna őket, eltávolodtak tőlünk, már rég el van engedve a kezük. Mechanikusan előadódnak ugyanolyan körülmények között, ugyanazokon a helyeken. Felidézhetetlen a megalkotásuk hangulata, nincs mit mondanom róluk a koncerteken. Rengeteg ember jön meghallgatni őket. Ez számomra már egy átláthatatlan massza. Nem arcok, egyének, érző, lélegző létezők, hanem csak egy tömeg. Egy tömeggel kommunikálni meg csak diktátorok, világvezérek tudnak. Én csupán egy kis világban álmodozó, kis szobában irkáló Dob utcai Szabi vagyok, és sosem akartam ennél több lenni, vagy fontosabbnak látszani.
Most is hatalmas volt az érdeklődés irányunkba. Semmi különös, átlagos vagy még olyan se, langyos koncertet tartottunk. Ennek ellenére sokan szerették, de a mi értékrendünkben ez elfogathatatlan.
Utána hosszú percekig mozdulni sem bírtam. Majd a Gabival beültünk pár közeli helyre. Hét óra tájban, a hajnali napsütésben egymásba kapaszkodva jártunkban-keltünkben kérdezgettük a járókelőket, hogy merre van a Blues Színpad. Egy feltehetőleg francia lány, csak ennyit válaszolt: ?I don?t understand, but you are beautifull!? Gabi hazajött velem, együtt aludtunk. Nem történt semmi sem.
Az elkövetkező napokban még hébe-hóba kikószáltam keresgélni, de inkább csak egy csomó kontaktot gyűjtöttem be színházi emberektől, zenészektől, haveroktól, melyen elindulhat a további nyomozás, mint semhogy leszólítgattam volna tinilányokat. Majd pár oldalnyi telefonszámmal visszavonultam az irodába, a ?Noé Bárkájá?-ra (ez lesz a film címe).
2005 október 28.
Almássy téri Szabadidő Központ
Fapados űrutazás maxibemutató
?Itthon vagyok itt e világban
s már nem vagyok otthon az égben.?
(Kosztolányi: Boldog, szomorú dal)
Fabinyi András barátom, aki az Almássy téren lévő Műhely Klubot vezeti, gondolt egy nagyot, és egy KHT-val 10 évre megszerezte a Szabadidő Központot. A nyugdíjas kártyaklubot és a csecsemőúsztatást leszámítva már évek óta nem történt ott semmi, pedig annak idején meghatározó hely volt az, a főváros kulturális életében. Leszigelte a koncerttermet, kicseréltette a parkettát, felújította a büfét. Szebb lett minden, mint valaha. Azonban egy ezerkétszáz főt befogadni bíró helyet beindítani nem könnyű feladat. A megelőző hetekben volt Exotic koncert húsz embernek, Dévényi Tibi bá + B. Tóth diszkó tizenötnek (ezek a programok még a látogatottabbak közül valók). Újra nagy fába vertük hát a baltát, amikor kijelöltük, hogy itt legyen a maxi-fakasztó.
Az estének tökéletesre kellett volna sikerednie, ahhoz, hogy a zenekar hite visszatérjen saját magába. Szeptember eleje óta nem találkoztunk egymással. Drapi megkezdte basszusgitár tanulmányait a főiskolán, Brusiék kiadták a Sumo lemezt, és beindultak a külföldre menéseik, jómagam forgatni voltam, a többiek a szokásos módon kísérték szemmel az őszi levélhullást. Nagyon szanaszaladt a tagság, belső feszültségek is akadtak. Beleadtam, amit bírtam az egyhetes felkészülésbe. A számok remekül szóltak a próbán, de nagyon érezhető volt az egyéb érintkezésekben, hogy nincs minden rendben.
Tóth Csabi barátommal álmodtunk egy látványtervet. Egy nappal a koncert előtt kristályosodott ki bennük a koncepció. A megvalósításban segítségünkre sietett László Zsuzsi grafikus barátnénk.
A koncert nap hamar kezdődött, Kabócával már déltájban nekiindultunk begyűjteni Zsuzsi itinere alapján a rendelvényeket, miközben a helyen az Atesz, technikusi csapatával már reggel óta építette a hangot, mert a helyi körülményeket professzionális bérelvényre cseréltük. Kisvártatva befutott a Zsuzsi meg a Csabi is megfesteni és kivágni a vételezett méreg drága kartonlapokból a díszletet. Volt bazi nagy űrhajó, hold, csillagok. A hátsó falra alufóliagalacsinokat gyúrtunk, szép űrháttér kerekedett. Az előkészületek során jelmez nem igazán jutott az eszünkbe, hát a helyszínen improvizáltunk. Brusi meg az Áki betekerte magát Cellux-szimfóniás szalaggal ?melytől a Brusi a koncerten lépni nem tudott-, hülye sapkákat húztak a fejükre. Saját használatra kölcsönkértem a Zsuzsi, rám igencsak szűk, lila bőrkabátját. Állítólag nagyon hasonlítottam benne a Freddie Mercury-ra. Találtunk hátul egy szanált lámpabúrát, arcot rajzoltunk rá. Pablo uram kreativitásának és zseblámpájának hála, villogott a teteje. Látni és énekelni ugyan nem lehetett benne, de akadnak olyan számok a repertoárban, amikhez részemről ezek nem szükségeltetnek.
Felkészültünk tehát a jóra, nem is voltunk kellemetlenek, de valahogy sokunkban hagyott kívánni valót maga után a produksön. Mivel két hónapja nem játszottunk előtte, azt hittük hatalmas tömeg lesz, de csak 315 fizetőnéző jött el. Ezt egy kicsit bukásnak éltem meg, bár mondom, nem volt rossz a hangulat, csak hát, csak hát?
Egyébként sejtjük, hogy a szórványos eljövetel annak volt betudható, hogy még nem indult be a hely. Rengeteg fiatalnak fogalma sem volt arról, hol van az Almássy tér. Továbbá ez a 315 fő csak viszonyszám, ugyanis a jegyszedés még nem bonyolított ekkora rendezvényt, és rengetegen belógtak.
Éreztük a végén, hogy szépek a számok, de a zenekar ebben a formájában már nem folytatható. Volt, aki ki is lépett a koncert után. Az utóbbi időben valahogy túlságosan ráültünk egy biztos hajóra, mi a Brusival mindig is épp az ellenkezőjét, a kísérletezést szerettük. És abban is biztosak vagyunk, hogy a Bori nélkül nem akarjuk az egészet tovább csinálni. Ha csak ritkán ér rá, akkor csak néha lesznek koncertek. A továbbiakban nem fogunk egész évben jönni-menni, átállunk a rövid, koncentrált turnékra. Nagyobbnak mondható és különleges koncertekre fogunk eztán teljes erőbedobással felkészülni.
Az idők során be kellett látnunk, hogy művészileg, emberileg alkalmatlanok vagyunk a folyamatos jelenlétre, hogy hetente ezerszer előadjuk ugyanazokon a helyeken, ugyanazokat a számokat, mint más egyéb normális zenekar. Amikor a leállási, feloszlatási döntést meghoztuk, maxink a Mahasz lista 3. helyén volt. Sok hozzáértő szerint a koncerteken zeneileg iszonyatosan együtt volt a zenekar, jobban, mint nálunk sokkal nagyobbak. Nagy lehetőség kapujában álltunk. A Széll Laci elintézte, hogy mi képviseljük januárban Hollandiában, a groningeni fesztiválon Magyarországot. Ezt a fesztivált a szakma ?halpiacnak? nevezi, mert csak híres külföldi fesztiválszervezők, producerek, manágerek az akkreditáltak, más néző nincs is. Innen indult pár évvel ezelőtt a Franz Ferdinand is. Negyven ország rádiója közvetítette volna a koncertünket. De lemondtuk az egészet.
Ezt megelőzően akadtak már furcsaszép sikereink külhonban. 2004-ben egy londoni BBC-s dj, Charlie Gillett felrakta a Parti lányt a World 2004 c. válogatáslemezére, ezáltal bejárta számunk a nagyvilágot. Többek között a New York Publish Rádió is lejátszotta. Továbbá Amerikában az NBC országos tévécsatorna által gyártott és sugárzott Las Vegas című sorozatban a főhős a Tündérdomb, Brusi által készített remixére kérte meg egy étteremben a szerelme kezét. Mindezek ellenére úgy vélem, mindenképpen ez a groningeni ügy lehetett volna a nagy kiugrási lehetőség.
Azonban most pihennünk kell, átgondolni az elmúlt 6 évet. Új számokat kell írni, és ha úgy adódik, mindent előről kezdeni. Csak így maradhatunk a magunk számára hitelesek. Leszámoltam magamban azzal, hogy megváltoztassam a világot, elég néha igazítani rajta egy kicsit.
A Honvéd Férfikar nagy hajlandóságot mutat arra, hogy ne csak a Szerenád-kommandót delegálja -a tervek szerinti- májusi visszatérésre, hanem a teljes tagságát. Borit visszavettük, tehát jelenleg ismét háromtagú a zenekar: Brusi-Bori-Szabi. Az elképzelés már meg van, háttérországunk még megálmodás tárgya.