Szűk helyre, a sarokba lettünk beosztva. Körös-körül mindenütt asztalok. Szelíd kávézgatás, téliesen ráérős teakevergetés. A nyakakban sál, az asztalokon sapka. Nyolc óra. Ma nem lesz nagy beindulás ? gondoltuk -, végül is ez csak egy kedd. Hát nem így lett. A meghirdetett kilenc órához képest, vagy háromnegyed órát kellett várnunk, akkora tumultus alakult ki a bejáratnál. Már ilyen is van, hogy ránk sorbaállnak? Utólag belátták a szervezők, hogy nyugodtan rakhatták volna az egészet a nagy színpadra. Ők se számítottak ilyen nagy jövésre, különösebben be se hirdették a miújságot. Nagy várakozással, koncentrációval készülődtünk az esetre, mert ideje volt már, hogy kimásszunk a gödörből, amibe valahogy belecsúsztunk az őszelőn. Meg hát itt volt ez a Gyuri kiválás dolog is, melynek részleteiről nem írnék, nem az én feladatom megmagyarázni. A lényeg, hogy hét + egyen (Ákos trombitás) folytatjuk tovább a szekéren. Nem elbízva magunkat, kijelentem, hogy sikerült visszatalálnunk a helyes útra, az Ördög megint jó. Legalábbis mi meg voltunk magunkkal elégedve. Úgy tűnt ti is élveztétek. Féltem nagyon, hogy nem így lesz. Vissza is növesztettem a bajszomat, hátha az majd segít (azóta sajna el is veszítettem egy házibuliban itt a piros hol a piroson), meg vettem egy smicisapkát a Wesselényi utcában a kalaposnál, ahová már régóta készülök bemenni. Most erős indokom volt a shoppingra. Így lett a parasztból bukémer (bár egyesek szerint golfjátékos, de van, aki azt mondja, hogy serlokholmsz). De ne magamról írjak ökörségeket, hanem látassam a hangversenyt! Egész jó kis közösségi érzés alakult ki. Helyenként tábortüzes, hatalmas énekelgetés kerekedett. Mini forradalom. Míg a tévében a teniszező a nagy Ő-t kereste, mi rátaláltunk a nagy Én-re, vagy a nagy Mi-re. Az utolsó pár számba meglepődve tapasztaltam, úgy tűnt számomra, mintha tudnék énekelni. Mellettem a Tibi meg átlagán felülien kiválón játszott. Olyan szép új színeket hozott, mindenki megláthassa, hogy szerelmes. Kitapasztalásom szerint, mindig ilyenkor ginyózik nagyot, illetve van egy másik megoldás is, nevezetesen ha előtte valahol koncertje volt. Ez estén az egyes számú a helyes megfejtés. Az adószakértő szomszédom is kisebb társasággal tiszteletét tette a rendezvényen. Mondta nekem a megmutatás után, hogy nem is tudta, hogy én ebben a zenekarban gitározok. ?Na most már ezt is rosszul tudod? – feleltem. Szóval, szép sikerünk volt. Utána enyhe vegyülés, nem hosszas maradás. Kikapcs, lebont, hazamegy. Hadd jöjjön a szerda!

A Kabócát elragadta tőlünk a sóbizz, a Zagarékkal kellett menjen Brnoba. Megkaptuk hát a Józsit, meg a kis pirost, mely a legrosszabb busz az istállóban. Fő hátránya, hogy eléggé szűkösen fér bele hatalmasságunk (nem emberileg, technikailag). Ráültünk hát egymás hegyére (hátára nem annyira), oszt uccu neki a már délután fél ötkor bekövetkezett éjszakának. A Józsi útközben elmesélte, hogy pár éve meg akarta venni Egerszalókot, és ott kultúr környezetet kiépítve füröszteni gyógyvízben a népet. Csak százhatvan millió dollár hiányzott hozzá. ?Hát akkor majdnem meg lett? ? fordultam felé a holdnézésből.

Először egy színház közeli garniszállóba kellett becsekkoltatni a Brusit és Ágiját, ők ugyanis lent maradtak a hétvégére. Zsuzsi néni, a panziós körbe mutogatta a birodalmat, mert mondta neki a Józsi, hogy sokat jár Egerbe. Bokros teendői közepette ő a főszervezője a Ballantines ródsónak, és ezen minőségében a stáb szállásáról is gondoskodni köteles. Hát ebből a főszervezői pozícióból annyi talán az igaz, hogy ő szállítja haza a busszal az akció után a hozdezt csajszikat. Mi e nagy vetítés alatt a Zsombival a kertbe hugyoztunk, a többiek meg a spektrumon nézték a hallba, hogyan lőnek ki valami nemtom mit a nemtom hovába. Majd illedelmesen fejet hajtottunk, és távozásnak eredtünk. Kifele a Zsuzsi néni még beajánlotta nekünk a Tangó büfé falatozót. ?Jó hely az a fiataloknak!? Irány a Más Klub! Van egy templomdomb, a domb oldalában egy pince. Na, az az a hely! A koncertaréna egy kábé hatvan négyzetméteres cső, olyan mint, egy metrószerelvény. Akusztikailag? gondolhatjátok, színpad méretileg? képzelhetitek. A kábelezés alatt a Zsombival mindenkit szétvertünk biliárdban, a Brusi a wurlitzerrel tökölt (Mi is benne voltunk! Fúúú!). Beálltunk, majd menés volt vacsorálni. Körbe kanyarodtuk a Szépasszony völgyet. Csak egy, valami marha drága lehúzós volt nyitva. Nem kértük. Nagy nehezen kibogoztuk a városból a Tangó büfé falatozót. Fél tíz fele járt az idő, a konyha már standolt, úgyhogy mindenki ugyanabból az egyből választhatott. Rántott csirkemell volt az igen vagy nem. Két sült krumpli között felhívott a Kabóca, hogy letartóztatták a német határon, tudniillik összetévesztették valami körözött gonosszal. Egy óráig tartották bent, aztán szabadult. Szívesen megnéztük volna eme remek kis etűdöt. Ebből vajon, hogy magyarázta ki magát, pláne, hogy nem is tud külföldiül? Kimentem a télbe cigizni, majd hagytuk, hadd zárjanak be. Irány megint a Más! Kisvártatva neki kezdtünk a felejthetetlenségnek. Sok ember jött, jól összezsúfolódtak, őrjöngve szerettek. A hangulatot a nyári apáti-i koncertünkhöz tudnám hasonlítani, sőt a hely adottságainak köszönhetően, ez annál még töményebbre sikeredett. Olyan volt, mint egy Kispál koncert a hősidőkben. Hullámzott a tömeg, néha színpadnak lökődött, kórusban kiabálta a számokat. A lányok mosolyogtak, a fiúk részegek voltak. Nagyon megizzadtam. Megitattak. Volt két kopasz emberszelídítő-felügyelő is a két szélen. A lassabb számoknál a dagadtabb elmosolyodott, és elkapott egy léha valcerra egy-egy arra szédült szépikét. Szóval ők is jól el voltak. Ránk, mint apukánk, úgy vigyáztak. Egy Tepi nevű göndör manusznak szülinapja volt, föleresztettük énekelni, a pohárba látás tárgykörében adott elő. Mennybe mentünk. Az, hogy nem szóltunk jól, vagy, hogy elbasztunk ezt-azt senkit nem érdekelt. Örömünnep volt. Egy boldog november hetedike. Sajnos a Józsi elintézte a nemi életünket, ugyanis a koncert után azonnal haza kellett tűznünk, mert háromra az E-Klubba kellett érnie a Ballantines-os hozdezt-ekért. Alig késett.

Zártkörű esemény volt, diákigazgató választós, fordított napokos. Manapság már tanár-diák kosármeccs van, nem foci. A fene tömje el az új szeleket! Délelőtti fél tizenkettőre voltunk kitalálva, ez párunknál heveny ásítást eredményezett. Például a Zsombi rocker előző éjszaka a Kamondi Imiékkel a Tütüben tolta, reggel fél hatkor heveredett le. Álma nem tartott sokáig. Megint olyanba ugrottunk bele, hogy nem tudtuk hová megyünk. Benne volt a kalapban, hogy az egész iskola britniszpirszes, vagyis kevésbé nyitott a nem robiviliemszre. Nem így volt. Szép álom lett az egész. A katlanszerű aulában kerültünk megrendezésre. Aznapi hangmérnökünk, Atesz jóvoltából szépen szólt minden. Körül ült minket a suli, egy gonosz öreg tanárnőt sem láttunk, sőt igen csinos tanár nénikkel rendelkezik az intézmény. Az első szám még ülős megfigyeléssel hömpölygött, de aztán felszólítottuk a mindenséget a normális koncertügyi részvételre. Fokozatosan a tánctérre tódultak a nebulók, hamarosan olyan érzet alakult ki, mint egy Ákos koncerten. Fej fölött vastaps, vonatozás, hullámzás. Ennyi fiatalt még sose láttunk. A Bori oda is súgta nekem, hogy ?Milyen kis buli van!?. Nagy beindulás volt, frenetikus ováció. A végén aláírtunk egy csomó ellenőrzőt. Egy csomó lány beleszeretett a Zsombi dobjába, sorba álltak, hogy dobolhassanak. Mondtuk a Zsombinak, hogy szedjen pénzt. Éppen körülöttem álló három kislány egyike, aszondi, hogy ?Jobbak vagytok, mint a Kispál!?, erre a másik ?Mondjuk, annál nem nehéz!?. Elmosolyodtam, de aztán fegyelemre intettem őket, hogy azért több tiszteletet a mestereknek. Remek délelőtt volt. Megfordult a fejünkben korábban, hogy lemondjuk a bulit, mert a Tibi Párizsba utazott a Sztefanijához a Montmarte-ra. De végül úgy határozott az Ördögség, hogy csinálunk egy gitár nélküli koncertet. Bejött. Továbbá új igazolásunknak, Ákos trombitásunknak ezidőben kamerapróbája lett volna a Fábryba a fieszta zenekarral, de hál istennek ezt sikerült átcsoportosítani. Tehát heten támadtunk. Olyanra sikerült, mintha marha nagy sztárok lennénk. Egy szóval nem volt időnk felkelni aznap, annyira álmodtunk.

Drobek Attilát leszerződtettük állandó hangmérnökünknek, a zenekarban a mai napig ő tölti be ezt a tisztséget. Nagyon fontos jó barát!

Minden alkatrészünk hazaérkezett az Eu-ból, a Bori Reims-ben (Franciaország) volt kéthetet kellemesíteni, a Tibi meg a párizsi romantikából tekeredett székesfővárosunkba. A Jamie Winchester zenekar megszponzorált minket egy karton sörrel. Bár ők erről nem tudnak, de a Kabóca levett tőlük egyet egyik gólyabálos haknijukkor. Volt hátul fridzsiderünk, wécénk, úgyhogy keveset látogattunk ki a tömegbe. Az egyetlen hátsó hátrány az volt talán, hogy nem túl nagy hely a tartózkodó, és az előttünk lévő Anselmo zenekar is nyolc taggal bír. Tréfásan kerülgettük egymást hosszasan. Jó program volt, amikor valaki wécére akart menni, nagy tervezést igényelt. Meg az is kicsit rossz volt, na jó nagyon rossz, hogy csak a színpadon keresztül lehetett kimenni, mert a többi ajtót ránk zárták. Részünkről éjfélkor indult útjára a gyönyör. Jól befűtöttek az illetékesek, a megmutató olyan volt, mint egy szauna. Sebaj a Brusi úgy is meg volt fázva, de nem kicsit, meg a Bori is enyhén hang nélkül maradt, úgyhogy egészséges volt számukra az e nap esti dolgozó. Állítólag tök jól játszottunk, nagyon összeszedettre sikerült a koncertfelvétel. Van, ami egy az egyben hasznos a majdani hangversenylemezhez. Nem tűnt hatalmasnak a zsúfoltság, éppen kellemesnek néztetek ki a föntiségből. Ahogy elnéztem az egész terem táncolt, Gábor Peti haveromat kivéve. De lehet, hogy ő is megmozdult, csak rosszkor néztem oda. Sajnos nem adódott alkalom remek zenekaruk, a Bukott isten és az angyalok megmutatkozására, pedig a ?Fürcsike néni, Fürcsike bácsi? című slágerük nem kutya. De hát elég kicsi volt a színpad, meg a Ficsku Pali is elfáradt már nagyon mire éjfelet ütött az óra. Olyan tíz körül haza is hederedett tentikézni. A cicis számra öttagú háttértáncos férfikar alakult volna. Majd legközelebb. Jól el voltunk, több mint megizzadtunk, azóta is száradnak a ruhák. Különösebb említést nem tudok ezenkívül tenni. Az előadás után azonnal pakolnunk kellett, mert ment a busz a Zagarékért a Gödörbe. Mire visszaértünk a Kultiba, már csak a magukba roskadt alkoholisták hajnalvárása volt a romokon. Inkább hazamentünk.

Csúszást sejtettünk, ki is nyilatkoztattuk hát délután a szervezőknek éjfélkori húrbacsapási hajlandóságunkat. Hiába. Olyan fél kettő fele lett miénk a deszka, addig a HS7, na meg a Tereskova kellemesített. Elkövetkezésünkig a helyen a legkellemesebb talán a wécében volt, jókat beszélgettem számomra vadidegenekkel. Egyetlen hiba van talán csak ezekben a wécékben, hogy nincsenek lányok. Na jó tudok még egyet, hogy marhára fűtenek. A nőtlenségtől egyébként egyfajta klub jelleget kap az egész, mint például a Rudas (a fürdő hasonlatra az alapos fűtés jól rimmel). Az ott fellelhető kb. 50 csap meg egyenesen fenomenális. Megfejtődött, hogy ez a Tereskova ügy tulajdonképpen a ?80-as évek undergrundjának utolsó fellelhető maradványa, amikor is a zenén nem volt nagy hangsúly, sőt hangszeres tudással csak elvétve rendelkeztek az előadók. Bár itt e taglalt zenekar esetében a fúvósemberke (a nevét sajnos nemtom) a Dresch-el szokott játszani, meg a Kozma Orsi (aki picsa-vokálként került alkalmazásba) is azért jócskán ott van az énektudásban, hozzám képest például feltétlenül. De valahogy az összérzet számomra még is csak ez a kissé bénaságiság volt. Mondhatja erre azt valaki, hogy na de hát milyen polgárpukkasztó. Én erre aszondom, ha valaki azt ordítja, hogy ?Fasz! Pina! Picsa!?, attól még nem lesz forradalmár. A wécégyűlés e napirendi pontjának végkonklúziója az lett, hogy jó, hogy maradt egy ilyen az őskorból, ez is egy szín. Végül is, én is túlélem. Aztán jöttek a piszoár-klubba olyan férfitípusok is, akik már alaposan beszórakoztak, és mindenképpen valamit mondani szerettek volna nekem, de már az agyuk képtelen volt szót formálni. Hosszan néztünk egymás szemébe. Aztán elfogyott a piájuk, és visszamentek a kútra. Meg voltak azok a fajták, akik úgy kezdik, hogy ?Nem vagyok rajongótípus, és nem is vagyok buzi, de a ti zenekarotok ??. Ezeken úgy szoktam átlendülni, hogy én meg nem vagyok az a popsztár típus. Hát ilyesmik történtek ott a rötyin. Mi következtünk. A helyzetet még az is súlyosbította, hogy másnap munkanap volt (előre le kellett dolgozni a karácsonyt. Ez is milyen dolog? Na mindegy.) és a késői órára való tekintettel páran hazaszivárogtak. Mindezek ellenére azért maradtak jócskán ördögűzők a kerítés mögött, a tó alatt (ez a ketrec a színpad elé különben a Tereskova miatt lett kirakva, mert tavaly állítólag megfogdosták. Jujjj!). Végig jól éreztem magam, vibráció volt a színpadon, csak úgy cikáztak az érzések. Semmi kényszeredett alibi rutinságot se kellett magamra erőltetnem. Onnan úgy tűnt, hogy eléggé el vagytok fáradva, ami mondjuk nem csoda. Késő is volt már, előttünk is sok minden történt. A legutolsó szám a Tündérdomb volt. Nagyon illett a szituációba, igazi mesélős, altató hangulata volt. Kedvem lett volna lefeküdni és álmodni. Majd felébredni, kinézni az ablakon, és látni, hogy leesett az első hó.

Ja és nagy hír, hogy megcsináltuk a Valahol a fák alatt-ot koncertre, nagyon szeretjük. Nekem a műsorból most ez a kedvencem (a többieknek asszem az Üres kupéban), remélem ez lesz a tél slágere, olyan kategória asszem úgysem létezik a világmarketingben.

Hajnalban disznóvágásra kellett volna mennem a filmes barátaimhoz Tiszaugra, de hajnal fél hatkor, amikor hazaértem már nagyon nagy volt a nehézkedés. Nem is az italozottsággal volt a baj, mert egész éjszaka összesen három komlóvirágtea inputolódott, egyszerűen csak nagyon el kellett aludnom.

Úgy volt, hogy ősszel új nagyterem nyílik. Jobb lesz, mint a Kulti, hangulatosabb, mint a Gödör. Azonban az első itt rendezett koncert alkalmával pontos dalszöveg idézetekkel számos telefon érkezett a kerületi kapitányságra. Nem lett lehangszigetelve a hely. Ez ötlet spájzban maradt hát. De az agyból kitermelődött egy másik, melynek megvalósulása januárra gondolódik. A jelenlegi ólból falkiverés-ügyi beavatkozással koncerthely nagyobbítást szándékoznak eszközölni. Jó terv, hajrá légkalapács! E karácsonyi előestére azonban még maradt a régi kis bunker. Befértek, ahányan bebírtak, akadt termen kívül ragadás. Odabent meg kellemes zsúfolódás. Ha ilyen esetben nézőnek kéne lennem, biztos bepánikolnék, és időm nagy részét a wécében tölteném. De hál isten engem a másik oldalra osztott be a jószerencse. Felhívtam a nagyérdeműek figyelmét az óvatosságra, nehogy egy önfeledt pillanatban leköpődjenek az első sorban. Valahai egyik legjobban sikerültségünk estje volt ez, átlagon felülien jól szóltunk (én nem nagyon értek hozzá, de nekem tökéletes volt). Hiába az új hangmérnök, az Atesz! Ilyenkor sokkal felszabadultabbak vagyunk, meg van a biztonságérzet. Nem is hibázott egyet se senki. Büszke voltam, hogy részt vehetek egy ilyen zenekarban. A jónép is sűrű szemlecsukások közepette szállt el olyasmi tájakra, hova csak az álmok vihetnek el. Látszott rajtatok a szeretet, a tisztelet, meg minden olyasmi, amiért küzdelmes, gyakorta unalmas életünket csinálni érdemes. Egymásfelé (zenekar tagjai felé, meg felétek is) ez volt a legjobb karácsonyi ajándék, bár azért másnap este otthon kaptam még egy csomó jó ajeszt.

A kötelező jókedv okán sose szerettem ezt az ünnepet. Mindig inkább szomorúság fog el ilyenkor, mintsem önfeledt ereszd el a hajamatság. Nem szeretek búcsúzni, sajnálom szegény óévet, amelynek meg kell halnia.

No ezek az érzések valahogy idén elmaradtak. Úgy mentem neki, hogy ez is csak egy koncertnap, azokat meg ugyebár kedvelem. Jó koránra lettünk beosztva, azt hittük, hogy senki nem lesz rajtunk, amúgy is mindenki a Sportarénába petárdázgat. De kiderült, hogy azért csináltak belőlünk matinét, mert már húzónévnek számítunk (fúú!), ennél fogva be tudjuk hozni már ilyen korán is az embereket. Külön öltözőt is kaptunk, mint a nagyok (ez tavaly még nem volt). Fent a híres ember büfében volt folyamatosan utántöltött ingyen pia, meg kaja, bár ez utóbbi koncertnapon kevéssé motivál. Lassan elkövetkezett a nyolc óra, emberek sehol. Fentről számolgattuk: ?na már vannak öten, de sajna abból hárman elmentek valahová?. Mint említettem volt, nem számítottunk tömeges részvételre. Azonban, amire megmutatásra hederedett az idő, alapos gyűlésnek eredt a fergeteg. Bejött hát a szervezői elképzelés. Úgy tűnt az egész terem táncolt, felszabadultan, jókedvűen. Jó nagy volt a színpad, kifért minden tánclépés. Az első szám harmadik versszakának (Még egy kulőr) sajnos elfelejtettem a szövegét, úgyhogy a második kétszer adódott elő. Talán csak mi vettük észre, megoldottuk. A műsoridő elég szűkös volt, régen adtunk ilyen rövidet (kábé egy órásat), mi még toltuk volna bátran, de nem hagyták. Fel kellett hát menjünk az emeletre a sörökhöz. Magunkhoz képest hamar összepakoltunk, az epilált koponyák alaposan körbesétáltattak minket a parkban, mire a cuccokkal a buszhoz értünk. Abban a pillanatban nem tűntünk olyan marha híresnek. Néhányan útközbe azért hátba vertek, hogy ?Király volt!?. Vissza a próbaterembe, Óbudára, aztán ki merre lát. Volt, akinek akadt még egy haknija, volt aki házibuliba ment hányni, én vissza villamosoztam a millenáriba. Emlékezetem szerint (ami nem túl nagy), még soha nem tömegközlekedtem a városban szilveszterkor. Mindenki felszabadult volt, az utcán odahugyozott, ahova akart. Piálás, énekelés, petárdázás, papírtrombitálás. Útközben benézegettem egy-pár kocsma ablakán. Pulóveres marketingesek karaokéztak, lányok alkalmi frizurában férfiakra vadásztak. Minden pezsgő volt, minden kommunikált. Ez az utazás volt talán az eddigi legkellemesebb szilveszteri benyomásom. Visszaértem. Rég nem látott, különböző alkoholféleségeket nem megvető barátaim addigra valahogy beverekedték magukat a víájpíba. Együtt üldögéltük el, ami a tavalyból még meg maradt. Időnként egy lépcsőn lementünk a közönség első sorába, majd ha meguntuk vissza. Tisztára, mint a sztárok. Lassú szánkóján kisvártatva megérkezett az éjfél. A szervezők azt mondták, hogy minden kedves koncertügyi résztvevő koccintás tárgykörében fáradjon fel a színpadra. A Bori megkérdezte a Hajóst, hogy igaz e, hogy ő énekli idén a Himnuszt. A sómester azt válaszolta, nem ő csak írta, és övé a jogdíj. A szervezőség lázas rohangálásba kezdett, mert eltűnt a Béla. Pedig hát Bélának egyetlen feladata lett volna csupán ezen az estén, hogy elindítsa magnóról a Himnuszt. Végül aztán valami asztal alól csak előkerítették a kis kópét. El is indította a dolgot, igaz, hogy csak kábé a ?balsors?-tól, de hát nem lehet minden tökéletes. Felvittük magunkkal Jenő barátunkat (régi harmonikásunk) is a színpadra, hogy hadd lásson ő is egy kis világot. A hülyéje hozott magával egy üveg pezsgőt, amit a megfelelő időben majd jól felráz, és mint az autóversenyen a nép közé locsol. Hát ez így is lett. Mondtam neki, hogy talán nem kéne, ugyanis a kontroll ládák, meg a mikrofonok antialkoholisták. Diszkréten oda is lépett hozzá a monitorkeverős manusz, és határozottan a fülébe súgta, hogy még egy ilyen, és szétbaszom a fejedet. Én már kezdtem volna félrehúzódni, hogy nem velünk van, de inkább úgy döntöttünk, hogy levonulunk a központból, nem nekünk való ez a himnuszosdi. Visszafáradtunk a helyünkre, és folytattuk tovább a megkezdett gondolatot ott, ahol abbahagytuk. Majd hajnaltájban abbahagytuk. Ellátogattunk még Zsombi kutyával, meg Melinda nőmmel a Bábszínházba a Rózsa presszó (ez nem a Barátok közöttös) estjére. Néhány magáról már elég keveset tudó szomorúság, táncot imitálva tántorgott, míg össze nem esett. Nemsokára felkapcsolták a villanyt. Szevasz 2004! Kellemes másnapot kívánok mindenkinek!

A figyelmes olvasónak korábbi naplóimból talán ismerős lehet ez a helyszín. Törzshelyem. A koncertre voltaképpen ezen apróból került sor, hiszen melldöngetve elmondhatjuk magunkról, hogy ilyesmi helyeken már nem vállalunk fellépéseket, talán csak abban az esetben, ha az a hely vidéken van, és az adott városban nem nagyon van más megmutatkozási lehetőség. Éjszakai itt léteim során folyamatosan noszogattak, hogy alakítsunk itt klubbot, vagy, ha azt nem is, akkor csak egyszer jöjjünk le, és ugyan játsszunk már. Az ivoda koncepciója, hogy soha nem szed belépőjegyet, ezzel szemben viszont minden este van valamilyen koncert vagy színház, alkalmanként kiállításmegnyitó. Mondták, hogy higyjük el, sokan vannak, akik nem tudják megfizetni a ránk kiszabott másholi belépőt, viszont szívesen művelődnének általunk, erre remek alkalom lenne az ehelyütt való koncertszolgáltatás. Nahát ezen emberbaráti invit alkalmából megrendeztük eme egyszeri kutyavásárt. Nem tömődött halálra (vagy inkább jobb megfogalmazás a realitás szempontjából, hogy szokásosra) a zsebünk, kaptunk még is csomó minden nem kézzel fogható mást. Jól szóltunk, sokan voltak, egy idő után a Brusi unszolására táncbafogtak, bár, ha végig ülve szemlélték volna estünk alakulását, nekem az sem lett volna ellenemre, sőt az valami addig még nem volt lehetett volna számunkra, hát de végülis sebaj. Ja meg előzetesen meghirdettük, hogy anplagd koncert lesz, de sajnos nem nagyon volt időnk összepróbálni a műsort, úgyhogy maradtunk a szokásosnál. Mivel igencsak színpadra lettünk szorítva, nem volt végeztünkkori lemenési lehetőség, ezért úgy főztük a programot, hogy ne legyen visszatapsolósdi. Ebből az lett, hogy a befejeződéskor szegény közönség kissé magára maradt szórakozhatnékságával. Ez kicsit szerencsétlenül jött ki, de nem vészes, lehet, hogy sokaknak fel sem tűnt. Mindegy azért vagyunk, hogy ne dölögessünk hátra, mondogatva, hogy mi vagyunk a világvezérek, hanem mindig elemezgessük a miújságot, és mindig rajta legyünk a jobbításon. Összességében nagyon jól éreztük magunkat. Ja, és persze éljen az új hangmérnök, Atesz. Hízik a birodalom, van már pilótánk, hangmérnökünk, már csak a ród hiányzik, és megérkeztünk. A ród mondjuk csupán azért lenne szükségszerű, mert a Perc utcai próbatermünk a lift nélküli harmadikon van, a hajnaltáji felpakolás nagyon nehezen ér célba. Egyszer majd csak megoldódik ez is, a dolgokat meg kell várni, addig meg, ahogy Bandi barátom énekli ?motyogjál a wécében, aztán csináljad tovább!?.

Nagyot gondolt az Ördög, kissé hízásnak eredt. Ez volt az első önálló estünk, egy jó nagy helyen csak mi játszottunk. Kint tomboltak a mínuszok, csütörtök volt. Féltünk, hogy az emberek inkább a meleg otthoni tévés szobát választják, pedig nagyon készültünk csinálni valami hatalmasat. Vendégzenészeket toboroztunk. Jött a Márkos Berci csellón a Tengerparti homokvárba, meg a rég nem játszott Kedd délutánba. Továbbá szaxofonjával, a már nyár óta tervezett fellépőnk, Vázsonyi Janó is kiszínezési lehetőséget kapott végre a Betyár a Holdonban, a Parti lányban, a Nem hiszemben, na meg a Vedd fel a legjobb ruhádban. Jól sikerült a vendégeskedés, a továbbiakban folytatni fogjuk ezt a dolgot. A Ficsku azt szeretné, hogy nyáron duettet énekeljek a Zoránnal, asszem ez nem fog megtörténni. A közönséglétszám háromszáz darab befizetésre rúgott, ez a hétköznaphoz képest szép. Legközelebb előzenekarunk is lesz, meg hétvégi napunk. Úgy gondoltuk, minden valaha játszott számunkat előhúzzuk a cilinderből. Aztán valahogy úgy alakult, hogy a Megsárgult konfettik, meg a Tánc a kreol bikák asztalán mégis kimaradt. Az előbb említett kompozíció véletlenül, az utóbbi hangszerelési problematikák miatt. Ezek nélkül is jó hosszúra sikerültünk, vagy két órát kellemesítettünk. Fantasztikusra hangosítódtunk, ennek egy nagy hátránya volt csupán, hogy minden hiba azonnal kihallózott. Szerencsére alig ejtettünk. Ami most következik, csupán személyes impresszióm. Éreztem már magamat jobban is saját magunkra, végig valahogy azt éreztem, hogy nem sikerült kontaktálnom az emberiséggel. Nem tudom kinek a hibája ? nyilván a miénk ? de nem volt meg az általatok való transzba kergetésünk. Fogjuk a télre, vagy még esetleg amire gondolunk, hogy a számsorrendbe volt a hiba. A gyors és lassú számok egymásutánsága nem volt tökéletesre főzve. Meg a vendégzenészek jövése-menése is kicsit eltöketlenkedődött. A koncert elején volt egy hosszúra sikeredett impró, nem is biztos, hogy a hosszúságával volt a baj, sokkal inkább az energiátlanságával. Ilyen leültetettségből kezdeni nehéz. A napom is olyan volt előtte, hogy eléggé dolgos. Reggeltől a Zsinagógában (MTV 5-ös műterem) voltam technikai próbán. Űrjeleneteket próbáltunk ki. Blue-box háttér elé fellógattunk embereket kötelekre, hogy úgy súlytalankodjanak, meg akváriumban úsztattunk egereket, tárgyakat (bugyik) szintén az űrélmény elérése végett. Utómunkában trükkel majd eltűnnek a kötelek, meg a vízben a buborékok. Ja egyébként ez majd egy játékfilm lesz, Pacskovszky Józsefnek az Ég veled-je. Szóval ilyesmivel töltöttem a napot, mire koncertre tekeredett az idő, kissé bele-beleásítottam a Dunába. Ez is biztosan visszavett a teljesítményemből. Összességében azt állapíthatjuk meg, hogy nem volt rossz hangverseny, de volt már jobb is. Ez csak az én személyes véleményem, lehet, hogy ti nem így gondoljátok. Például volt egy srác, aki Nyíregyházáról jött fel csak ezért. Először volt rajtunk, teljesen elvarázsolódott. Meg rajta kívül is akadt még egy pár megható kritika. A Ficsku Pali a színpad szélén szidta a rendszert, hogy miért csak itt tart a híresültségünk, tíz év óta nem volt ilyen jó zenekar idehaza. A Kék rózsára egész komolyan elérzékenyült. Itt meg is ragadnám az alkalmat a gratulációra -melyet asszem még nem tettem meg-, Pali barátom ugyanis apuka lett, sőt a gólya úgy melózott, hogy mindjárt ikreket hozott. Na barátom csak óvatosan a pohárral eztán! A lejövetelt követően nem ittunk sokáig a kajütben ? én legalább is ? mert másnap ment a szekér Pécsre, a Film fesztiválra.

Réges régen a Filmszemlét Pécsett rendezték meg, ezekre a régi időkre emlékezve bonyolítatott le, eme számunkra kedves városban egy előfilmszemle szerű összejövetel. Az éjszakai központ a Csontváry Múzeum volt, mely magában foglalja a Dante Kávézót is, ami egypár aulába kihelyezett asztalból, meg három kastélyszobából áll, melyeknek mérete közelt sem bálterem jellegű. Ehhez mérten a színpad is csak egy aprócska bucka, melyet az ütős-szekció szinte meg is töltött. Azért még felnyomorítottuk eléjük a két gitáros kollegát is, hárman pedig ? Áki trombitással értendő, a Bori nem volt ott ? a parkettre kerültünk. Ennél fogva voltaképpen az első sornál messzebbre nem igen láttam. A helyi erő azt mondta, hogy lehet, hogy csak tíz perces lesz a megmutatás, mert a rendőrség gyakorta tiszteletét teszi a létesítményben. Sőt olyan is megesik, hogy a lakók olyan éberek, hogy már, amikor látják, hogy egy zenekar bepakol az ajtónál, már akkor följelentenek mindenkit. Ezúttal ez elmaradt. Nagy tumultus alakult ki. A szoba kicsi volt, nem volt nehéz teltházat csinálni, sokan kint rekedtek. Többek között például Gózon Francisco operatőr haverom, akivel mostanában az űrös filmen tökölünk. A hangulat remek volt. Mindenki jól összeszorult, egymásra talált, hangosan énekelt, amennyit lépni bírt, táncolt. A helyszín adta lehetőségekből adódóan volt egyfajta esetlensége a dolognak, de ez inkább különös bájba fordult át, mint hendikeppbe. Sok mosolygást láttunk. Drapi tesónk nem tudott velünk lenni, mert halaszthatatlan repülőjegye támadt a csajához Párizsba, úgyhogy becseréltük, a régi jó beugrónkat, a Szerető Danit. Be nem fért Francisco kollegám a büfében szóbaelegyedett az Enyedi Ildikóval, aki mondta, hogy mindenképpen meg akar ismerkedni velem, mert hát a szövegek? meg az az irónia? meg sötöbö. A lényeg, hogy komoly tervei vannak velem, na meg persze a zenekarral. Nagy várakozással állok a dolog elébe, szeretem a filmjeit, meg van az összes videón. Miután ezt kinyilatkoztatta, valahogy ő is betűrte magát a helyiségbe.

Jól sikerültségünk után, elkezdtük vadászni a máshelyszíni lehetségeket. De kiderült, hogy ez a központ, meg vele szemben egy borozó csocsóval, meg wurlitzerből Tankcsapdával. Ellódultunk meglátogatni a Hotel Pátrtiát, ha esetleg majdan elfáradunk, tudjuk, merre dőljünk. Kis csapatunk ketté vált. A Tibi, a Brusi, meg a Pityu a közeli éjjel-nappalit választotta. Egy-két üveg bor az ágyban, dumálgatás, tévé. A Tibinek nincs otthon tévéje, pedig nagyon szereti, úgyhogy most nagyot bulizhatott. Ment a pornó hajnalig. A produkció másik fele – a kemény mag -, Gábor Peti barátommal kiegészülve kiszimatolta, hogy akad még egy alakalom a boldogulásra, a Rák Café. Gondoltuk biztos közel van. Jó nagy gyalogtúra lett a mínusz ötvenben. A hely olyan, mint székesfővárosunkban a Süss fel nap, csak annál egy kicsivel talán nagyobb. Hétszáz volt a jegy a semmire. Diszkózgatás, pia, unalom. Különben ez egy történelmi hely, innen indult ugyanis a Kispál. Emléktáblát nem találtunk. Mindenképpen el kellett látogatnunk ide, ez valami olyasmi érzet, mint Elvis szülőháza Memphisben, bár ott még sose voltam. Egy fél órás ott tartózkodás után a Petivel úgy döntöttünk, hogy a többieket hátrahagyva elmegyünk enni. Az itató előtt taxik sorakoztak, a merdzsót nem kértük, bevágódtunk egy piros Ladába. Manapság már olyan keveset utazhat az ember ilyennel. Egy öreg cigány volt a sofőr, a késői órára való tekintettel, evésre csak a Mekdrájvot tudta ajánlani. Legyen az! Elmentünk taxival a mekdrájvba, a manusz rendelgetett nekünk gondolatunk szerint. Irány a Hotel Pátria. Kissé meg lettünk vezetve, ugyanis kétezeröt lett a fuvar (később a többiek ötszázért jöttek haza a Rákból, igaz ők nem mentek zabálni, de ez azért nem volt akkora kanyar). Mindegy Peti barátom mindig is úr volt, ezt is, meg a zabát is állta. Felmentünk a szobámba, a Peti megszomjazott, mondta, hogy pattintsak már ki neki a minibárból egy buborékos ásványvizet. Meg is tettem, de hál istennek elfelejtette meginni, úgyhogy távozása után visszanyomtam rá a kupakot és visszatettem, mintha mi se történt volna. Az ember ott spórol, ahol tud. Bekapcsoltam a tévét, majd eszembe jutott, hogy micsoda lehetőség a fürdőkád. Villany-boyleres hétköznapjaimon ugyanis ritka a fürdővíz eresztéses kacsaúsztatós kádi este. Nagyon kellemeset lazultam, mire végeztem, a szobatársaim (Zsombi, meg a Kabóca) még mindig nem értek haza. Gondoltam átnézek a szomszédba a zenekar tévés feléhez, hátha ébren vannak még. Alsógatyába mentem, ?úgyis itt vannak a mellettünk lévő szobában?-gondoltam. Becsukódott mögöttem a szobaajtó, kulcsot persze nem vittem magammal. Szomorú volt a felismerés, mely szerint sikerült hajnal ötkor kizárni magamat alsógatyába a Hotel Pátria harmadik emeletének folyosójára. Kellemes vígjátéki szituáció, csak itt nem tudok máshova átkapcsolni. A szomszédban nem akartak ajtót nyitni, gondolták, hazajöttek a hülye részegek, ők most ezt nem kérik. De mivel nem hőzöngtem a folyosón, csak kopogtam egyre erőteljesebben és igen kitartóan egy negyedóra múlva csak kinyitották, hogy megnézzék a mivant. Nem röhögtek nagyon, amikor kiderült mi történt velem. Kölcsönadták a ruhájukat, a Pityu cipője viszonylag jó volt rám, a többi felszerelés már kevésbé. Elég furcsán kinézően lelifteztem a recepcióra tudatni a miújságot. Nem tűntek meglepettnek, azt mondták, ez igen gyakran megesik, gondolom azóta is rajtam röhögnek a pult alatt. Hazaeresztettek. Egy idő után a szobatársak is megjöttek, a Zsombi még húzott egy utolsó sört lefekvés előtt a minibárból, oszt szunya. Ő nem ilyen pénzt meg nézem hova rakom típus, nem is olyan gazdag, mint én.

Reggel arra ébredtünk, hogy csöngött egyikőnk telefonja. A Zsombi nagy nehezen fölvette, anyukája szólt bele. ?Hol vagy kisfiam, megyünk a nagyihoz?? A kis lurkó elfelejtett otthon szólni az ?osztálykirándulásunkról?. Dél tájban bevánszorogtunk a Zsuzsi-vonatba. Útközben megálltunk Dunaföldváron az Arany Fácán étteremben. Ezt a helyet forrón ajánlom, minden arra utazónak. Egy benzinkút mellett található a fő úton, nem túl feltűnő jelenség. III. osztályú, iszonyú olcsó és úgy főznek, mint az álom. Amíg vártuk a megfőzést, betódult egy hadsereg kávézni. Jól telefüstölték a másnapunkat, majd ?Gépjárműre!? vezényszóra továbbálltak. Megettük, amit akartunk, és mi sem tettünk másként.

Drapi úr még mindig Frankhonban nőügyezett, úgyhogy ezúttal is Szerető kollega volt a nyolcadikunk. Hamar útnak hederettünk, mert tudtuk, a szlovák vámosok alapos szőrőzök. A korán indulásban egy kis késleltetést csupán az jelentett, hogy Brusi tesó, miután délelőtt körbe sms-ezett, hogy senki ne hagyja otthon az útlevelét, végül is otthonhagyta. Ő szinte a legmesszebb lakik közülünk a próbahelytől. A péntek délutáni csúcsban külön öröm az ilyesmi közbejövés. Nade aztán csak helyes irányt vett az Ördög szekere, senki éhsége nem állíthatott meg minket semmifajta benzinkúton, irány Komárom. Le is fékeztünk amottan, azt kérdi a szlovák kernyel: ?Mennyit ér a berendezés?? Mondom: ?Úgy egy milliót?. ?Hát akkor attakarné. Másképpen nincs behajózás!?. ?Hát olyat mink most nem kötöttünk, mivel a tranzakció megette volna a gázsi felét.? Hosszas szomorúan magam elé nézés következett, a most mi legyent illetően. Kisvártatva a magyar vámos, mikor már pár kamionost elküldött aludni, megsúgta, hogy tegyünk egy próbát Vámosszabadinál. Nekiszaladtunk hát e másik útnak, eléggé elkésünkség volt kialakulóban. Mindegy a fő, hogy el ne maradjunk. Csak megérkeztünk oda is. A magyar vámos aszondi, hogy nézzük el neki, de ha a szlovák szívózni fog, akkor neki is muszáj lesz. Köszi! A szlovákhoz érve a felszerelésünket már csak százezret érőnek állítottuk be, meg jótékonysági koncertet is hazudtunk neki, meg a dunszerdahelyi szervezők is odaszóltak már az érdekünkben, úgyhogy kettő perc alatt átjutottunk. Vámosszabadi méltó volt hát a nevéhez.

Alig késve, csak megnyomtuk a dudát a megbeszélt helyen, elmutogattak minket a ?koncertarénáig?. Dunaszerdahely egy nagy lakótelep. Lehet, hogy vannak szép helyek is benne, de azok nekünk nem nagyon mutatkoztak. Egy park melletti, nemtomhány emeletes, kissé művház jellegű kolesz volt a megmutató. Az előtérbe lépve terülj-terülj asztalkám fogadott bennünket. A meghívottak mindegyike otthon főzőcskézett, és idehordta a végeredményt. Meg volt még bor, meg pezsgő, meg ásványvíz. Megkérdeztük, hogy sört nem e lehetne e? Elmentek a benzinkútra, hoztak nekünk egy láda Staroprament. A vendégek állítólag a szlovákiai magyar művészvilágból, illetve a felvidéki médiából kerültek ki. Mondanom sem kell, hogy senkit nem ismertünk. Ez a kívülállás-érzés végig megmaradt. Sőt úgy éreztük, hogy minket se ismer a kutya se. Bent a nagyteremben hosszú fehér asztaloknál ült a jónép, ha szólt valami bármilyen zene, akkor táncra perdültek, majd megint visszaültek. Volt egy sokat forgó diszkógömb. A ventillátorokról meg szerpentinek lógtak le, oszt úgy pörögtek. Ettől kissé szilveszteresbe hajlott az érzet. Három zenekar lett a bulira diszponálva, a rajtunk kívüli másik kettő a környékről jött. Szmók onde vóter, meg ilyesmik. Mintegy tizenöt évvel ezelőtti lagziban, kábé úgy éreztük magunkat. Kiderült, hogy az egész hepajt egy házaspár szervezi, akik minden évben megrendezik ezt az egynapos dzsembörit, leosztják a költségeket a résztvevők számával, oszt hadd szóljon. Ezt egy hét múlva tudtam meg a Rudasban, ahol összefutottam a Zsanett Peotsch (ejtsd Pöcs)-csel, polgári nevén Pecsők Istvánnal. Nem transzvesztita ő, sőt még csak nem is süti, egyszerűen csak hülye neve van. A Casus Művészeti Menedzserképző Kollégiumba jártam együtt vele még nem ma, hát oda elég sok fura ember járt. Van, aki szórakozóhelyet nyitott azóta, van, akinek reklámügynöksége lett, van, aki galériázásba fogott, van, aki az RTL-ben főszerkesztő, van, aki színészügynök stb., na és persze sok mindenkiből nem lett semmi sem. Jelen történt szereplője, Zsanett épp valami zavaros koncepciójú szórakozóhely nyitáson erőlködik tíz másik emberrel. Mertz ház a neve, vagy csak lesz majd a neve, nem is tudom igazán. Szóval elmondása szerint, ő ott van mindig ebben a dunaszerdahelyi buliban. Ő volt az egyetlen ember, akivel kommunikáltam a szervező házaspáron kívül. A többi tag még ennyi interakcióval sem büszkélkedhet, pedig jó sokáig fent voltunk. Nem is értettük hol vagyunk, azt pláne nem, hogy kik ezek az emberek, és mi történik itt. Túlnyomó többségében még csak nem is a mi korosztályunk volt jelen. A nyolcvan százalékuk nem ismert minket, az tuti. Csak annyit tudtak, hogy ?A Híres pestiek?. A Kabóca elcsípett egy fél mondatot az ajtóban. Az egyik faszi azt mondta a másiknak büszkén és dícsérőleg, ?Ezek főműsoridőben játszottak a Szigeten!?. Ha leszámítjuk, hogy ez az első napon, szerdán történt és nem a Nagyszínpadon, akkor végül is az igaz, hogy este voltunk. Mindenesetre táncoltak ránk is, visszáztak is sokat, meg erőteljeset, de azért az minden pillanatban érződött, hogy nem az a megszokott kis közönségünk hajt minket. A koncert után egy függönyön át behajolt egy negyven körüli muki a beksztédzsbe, hosszan mosolygott, nem kért sört, csak ennyit mondott ránk: ?A kisemberek nagy zenéje!?

Valahogy mindig úgy alakul, hogy amire Pécsre érünk, már nagyon kell vizelnem. Hiába állunk meg útközben egy benzinkútnál, vagy akár a Mecsekben, ez mindig így sikerül. Ezúttal hatodik alkalommal járt eme városban az Ördög. Jó hosszú idő telt el (egy hónap) az előző koncertünk óta, ugyanis Brusinak kivették a manduláját, és ez ügyből kifolyólag újra kellett építeni a belső-hifitornyát. A véletlennek köszönhetően, az egy hónappal ezelőtti utolsó koncertünk is itt esett meg, csak akkor a Dante Kávézóba voltunk hivatalosak. Ahogy földet ért a lábunk, azonnal át akartak minket tenni a Borival egy másik autóba, hogy uccu a Remény Rádióba. Azért egy vizelési szünetet csak kikértünk, majd zötyögtünk tova. A Bori elég rosszul bírja a szárazföldi közlekedést (legyen az busz vagy akár kocsi), mindig szinte azonnal rosszul van. Nagyon örült hát, hogy tovább visznek minket. Szerencsére az intézmény nem volt messze, a húszemeletes ház tőszomszédságában volt, ami úgy nézett ki, mint egy szellemház, ugyanis már egy ideje senki sem lakja, pár csövest leszámítva. Beültünk a stúdióba, záporoztak a már sokszor megválaszolt ugyanolyan kérdések: ?Miért ez a nevetek?? ?Hogy is volt ez a gimiben?? ?A Bori hogyan csatlakozott?? stb. Formában voltam, vidám beszélgetés alakult ki, jól elvoltunk vagy másfél órán keresztül. Amikor lejárt a műsoridő, mondták, hogy még maradjunk, mert egy másik műsorba is szeretne minket kikérdezni egy lány. Megint kezdődött elölről a ?Miért ez a nevetek??. Ettől egy kissé befáradtam. Izgi ez a sóbizz!

Mire visszaeresztettek minket a helyre, a többiek már az étteremben a második fogásnál jártak. Mi is kértünk egy jót, meg szűretlen Szalon sört, oszt hadd szóljon a ?Tájdiritti? (mindig ezzel a szösszenettel állok be). Telt-múlt az idő, az emberek valahogy nagyon lassan akartak érkezni. Néha kikukucskáltunk az öltözőajtón -mint a hatalmasok-, hogy hogyan áll az alakulás. Volt hátul wécénk, asztalunk, sört is vittünk be, minek menjünk innen bárhova? Fél 11 felé viszonylag lettek, 11-kor elkezdtük. Szerettek minket. Nyakba ültek, úgy táncoltak, énekeltek, szökdécseltek, nevettek. Volt egy hölgykoszorú, aki végig engem figyelt, hogy miket gesztikulálok. A megfigyelteket megvitatták, mosolyogtak, majd tovább folytatták az élménygyűjtést. Összeszokott, jó koncert volt, de valamitől mégsem volt az igazi. Valami megfogalmazhatatlan extatikum hiányzott, belőlem legalábbis feltétlenül. Nem volt benne számomra semmi különös. Egyetlen vicces momentumot tudnék talán csak említeni, nevezetesen, hogy ugyebár vittük magunkkal az Atesz hangmérnököt is (illetve jött a saját kocsijával, mert egyik haverját is elhozta a Korai Örömből), aki előszeretettel pakol visszhangokat az énekekre, ezúttal is így tett. Igen tréfás volt, amikor az utolsó hang enyhén szólva hamiskásra sikeredett (nem árulom el melyikünknél), és az utána még háromszor visszaszólt. Katartikus volt. A megmutatás után nem maradtunk sokat, mert másnap párunknak munkába kellett erednie. Engem például egy a Pacskovszky filmmel kapcsolatos technikai próba keretein belül vőlegény ruhában bekergettek a Gellért fürdő medencéjébe, hogy ott a víz alatt felvegyenek. Ebben az usziban ugyanis üvegablakok vannak a víz alatt, és ha kint felállsz egy székre, be lehet látni a víz alá. Ez egy olyan trükkhöz kell majd, hogy egy menyasszonyi menet lebeg az űrben. Úgy néztem ki, mint egy fuldokló, egy cseppet sem élveztem, az ötlet el is vettetett, színészt már nem löktünk a vízbe a forgatás alkalmával.

Megújult a hely, komfortos koncerthellyé nőtte ki magát. Kiverték a dídzsé falat, csatát nyert hát az élőzene, kerüljön bele a történelemkönyvbe! Lett kellemes méretű színpad, beksztédzs (wc azért kár, hogy nincs). Hozzányitottak még egy pincét a komplexumhoz a csocsónak, a dartsnak, és az üldögélésnek. Szép minden, egyetlen rossz dolog van csupán (az áporodott buliszagot leszámítva), a terem akusztikája. Az elmondás szerint ezen még folyik a matek.

Már két hónapja nem játszottunk Pesten, nagy volt hát az érdeklődés. Hamar láthatóvá vált, hogy az emberek miattunk jöttek. A koncert előtt fél órával megtelt a helyiség, alig bírtam kimenni pisilni. Mostanában valahogy rengeteg új érdeklődő jár el. Még nem kergetődnek transzba, csak megfigyelnek. Lötyögve nézegetnek, mosolyognak, elemeznek. De legalább ott vannak. Furcsa helyzet nekünk, mint marha nagy profiknak, ezt hétről-hétre tudnunk kéne kezelni, nem könnyű. Valahogy megváltozott minden. Nem jó kimondani, de új stádiumba jutottunk. Elérkeztünk oda, ahova a sokáig létezők: újra meg újra elő kell adjuk ugyanazt, ugyanolyan, vagy még felfokozottabb expresszivitással. Nehéz. Néha hiteltelennek érzem magamat, úgy érzem, kamuzok, szerepet játszok. Valahogy sehogy sem sikerül visszaidéznem a négy évvel ezelőtti hangulatot, amikor az adott szám íródott, az átélésemet legbelül színészkedésnek érzem, és ez nagy baj. Az is nehezíti az egészet, hogy nem tudom kiüríteni az agyamat, folyamatosan ott zakatol a filmes munka. Ilyen hosszas és nyögvenyelős előkészítési szakasza eddig még egy filmnek sem volt, mint amiben most dolgozom. Hülye ez a profi élet. Mindeközben a zenekar, meg a közönség elvárja tőlem, hogy vezessem őket. Legyek frontember, szórakoztassak a számok között, meséljek színes történeteket, legyek minden pillanatban pozitív. Ezen a szinten már nem elég, hogy jók a számok, meg hogy meg van a tehetség, ez már a sóbizz egyirányú bekötőútja, vagy már ő saját maga. Nehezen tudok számok előtt mit mondani olyan dolgokról, amikkel kapcsolatban az adott pillanatban nem érzek semmit. Már olyan sokszor játszottuk, hogy fellép a rutinszerűség, ez jelentkezik a táncmozdulatokban is. Ezen bajságom mellett viszont a zenekar egyre jobb, szinte tökéletes, jelenleg nem sikerül lépést tartanom velük. Fel kell hát pörögnöm, kimondani persze könnyű. Most válik el, mit is ér az ember igazán. Ez a zenekarosdi nekem a sors, az élet értelme (szép nagy szavak, de néha muszáj ilyeneket használni, ha baj van), egyszóval minden. Ezért tudok napokon át magam alatt lenni, ha nem jól jön ki a lépés. Pedig ez a koncert abszolút sikeres volt, sokan, akiknek a szavára adok nagy szavakkal, hangosan dicsérték. Lehet, hogy valóban ilyen volt, csak én nem éreztem magamat benne, akkor meg ugyebár felvetődik a kérdés, hogy minek csinálja az ember? Most még nehezebb idők jönnek, következik négy vidéki Bori nélküli, még több feladat hárul rám, miközben még jobban beleásódom a filmbe, elvileg április 19-én elindul a forgatás. Nemtom mi lesz? Küzdelem.

Már nagyon ki voltam éhezve valami jól sikerültre, ugyanis az ezt megelőző két koncert számomra kissé rutinszerűnek tetszett. Hiányzott belőlük valami, talán én. Erre az estére sikerült kiürítenem a fejemből a film (munkahelyem) okozta problematikákat. Kész voltam befogadni az impulzusokat, a tömegből érkező hatalmas energiát. Azok jöttek is, jönniük kellett. Ezen a megmutatáson vettem észre először azt, amit már régóta mondogatnak sokak, nevezetesen, hogy az első pár sor mindig szinte kizárólag csak lányokból áll. Tágra nyílt szemmel figyelik minden rezdülésünket, talán szeretnek ?nem tudom, mire gondolnak, nem ismerem őket, valószínűleg sosem fogom őket megismerni-, mintha köztünk szeretnének lenni, részeseivé vágynának válni mindannak, amik mi így együtt vagyunk. Érezhető, hogy ott vagyunk a mindennapjaikban, fantasztikus dolog. Ott szólunk a hálószobáikban, vagy amikor tömegben állnak a buszon, sírnak, főznek, tanulnak (mert a lányok képesek úgy is tanulni, ha szól a zene), amikor szeretkeznek? Talán segítünk nekik valamicskét abban, hogy elviselhető legyen az elviselhetetlen. Többen odajöttek a koncert után, csak egy szemüveges fiú maradt meg az emlékezetemben, egy kis ?miről beszéljünk?? után azt mondta, hogy olyanok a számok, hogy elmondják a mai világról a mivant, válaszokat képesek adni kérdésekre, s ez nagy szó, más mai zenekart hallgatva nincs ilyen ?aha érzése?.

Nos felebarátaim, nagyon lényeges kérdéshez érkeztünk el ezáltal. Részemről ez a dolog funkciója, nem a tömegszórakoztatás. Nem kell féljetek attól, hogy ilyen kritikákat hallva el szállok saját magam ?nagyszerűségétől?, csupán világossá válik számomra a helyem a gépezetben. Úgy tekintek magamra, mint egy mesterember, akinek a dolga, hogy asztalokat készítsen. Semmivel sem vagyok több ennél az asztalosnál. Ő neki az a feladata, nekem meg ez. Mindaketten részei vagyunk a nagy egésznek, mindkettőnk munkája egyaránt fontos.

A koncert után bejött egy nagyon szép lány az öltözőnkbe (még azért gyakorta meglepődök, hogy ilyesmi csodák esnek). Kérte, hogy játszunk még! És hogy emlékszünk e arra, amikor a múltkor itt voltunk, volt egy fiú (Tepi), akinek akkor volt a szülinapja, és ez alkalomból felhívtuk, hogy énekeljen velünk. Ezt azóta se tudja feledni, nagyon sajnálja, hogy ma nem tudott itt lenni, de tegnap meghalt az édesapja. Kérte a lány, hogy az ő emlékére játszunk el valamit. Ilyesmi szituáció már egyszer korábban is előfordult. Tavaly nyár volt, épp Esztergomban játsztunk, amikor a koncert elején feljött egy lány, hogy előző nap meghalt a Szentendrei úton autóbalesetben egy éppen akkor összeházasodott ifjú pár, történetesen az ő közeli jó barátai, és hogy ez alkalomból? Az ilyen szituációk váratlanul érnek, kezelhetetlenek. Nem érzem magunkat méltónak arra, hogy enyhén besörözve megemlékezzünk, igazából azt sem tudjuk, hogy kikről.

Hosszasan beszélgettünk hazafelé erről a buszban a Zsombival. Szóba került saját felelősségünk kérdése, meg egy kicsit magunkba szálltunk, hogy azért valahol elég szar emberek vagyunk. Elutazunk egy helyre, azt sem tudjuk hovába, kikhez. Elpoénkodunk, zenélgetünk, és közben fogalmunk sincs arról, hogy mit jelentünk az embereknek.

Koránra lettünk hívva, nem igazán volt idő otthon megebédelni, hát megint főztem a zenekarnak. Volt tésztasaláta, görög saláta, kenyér meg fasírt. A koránra hívásunk persze a megérkezéskor rögötön kiderült, hogy fölösleges volt. Már álltak a hangszerek és az erősítők a színpadon, kezdődött volna a beállás, amikor is négy majd megszakadó manusz a színpad közepére elém tett, nekem háttal, egy bazi nagy tévét: ?Hagyjatok abba mindent, nemsokára kezdődik a magyar-brazil!? Nem hittünk a szemünknek, de ezek ezt tényleg komolyan gondolták. Felháborodásunkban erősen tanakodtunk a hazamenésen, de végül megterítettem a nézőtérre kirakott első asztalnál és megvacsoráztunk. Tele lett szurkolóval a terem. Meglepődtek a hűtőtáskából hirtelen előkerült lábosom, merőkanalam, műanyag dobozaim, papír tányérok és az evőeszközök láttán. Többi, más színpadokról idetévedt zenekar (HS7, Korai) nagyot röhögött kis csendéletünkön, és későbbi mosogatásomon a férfi wc-ben. Miután 3-0-ra (úgy emlékszem ennyi lett) kikaptunk, lehetett végre neki állni koncertezni. Minden negatív előjel ellenére jó koncertet csaptunk. A cicis számnál a baloldalon az első sorban egy igen csinos lány felhúzta a pólóját és a melltartóját, majd úgy maradt. Gyönyörű szép körtéket nevelt. Hárman, akik észrevettük, meglepetésünkben persze azonnal elrontottuk a számot, és nagyon nehezen találtunk vissza bele. A csaj utánfutója hátulról féltékenyen elkezdte simogatni, nyomogatni a gyümölcsöket. Teljesen kikészültünk.

A koncert végeztével a lány a barátjával odajött hozzám, hogy megmutatja mégegyszer, ha még játszunk, de csak a melltartóját mutatta meg (gondolom én bénázhattam el a dolgot), úgyhogy hazamentünk.

Az eset azóta is beszédtéma közöttünk.

Jelentem, újra visszacsöpögött a tinta a tollamba. Hosszú és nehézkes film forgatásának lett vége a múlt héten. A címe vagy ?Négy évszak az űrben? vagy ?Ég veled?, még nem eldöntött, mintahogy sok minden más sem a ?művel? kapcsolatban. Sok tanulság szűrődött le belőle. Megismertem az orosz mentalitást, színészi attitűdöt, a babonáikat. Jártam Rómában. Összebarátkoztam Kállai Feri bácsival. Vastag könyvi beszámoló lenne az elmúlt félévi tapasztalat. Röviden: nagy viharok voltak, jó mulatság volt. Most újra visszatértem a zenekari mindennapokba, keményen ráfeküdtünk az új lemez (Cellux szimfónia) elkészültére. Ma is soraim végeztével e tárgykörben Almádiba, egy kulcsos házba sietek a többiekkel.

De térjünk rá, hogyan is esett a Topvar Rock Fest. Nehéz volt az útnakindulás: otthon felejtett útlevél, a dob máshol aludt, mint kellett volna, késett a mentrendszerinti busz Párizsból. A Tibi ugyanis egy pár hétre látogatóban volt a Montmartre-on a nőjénél. Úgy szólt a terv, hogy délre meghozza a busz a Népligetbe. Egy lett belőle. Elég kellemetlen megpróbáltatásnak ígérkezett a nap a számára: egy huszonkét órás autópálya unalom után, azonnal átülni egy következő, Szlovákia felé zötyögtetőre. Komoly férfi vállalás. Nem volt szlovák térképünk, ezzel szemben viszont a város nevét se tudtuk, ahová menni kell. Azt mondták ott van az Pozsony mellett, eltéveszthetetlen. Küldtek valami címet, de nem tudtuk eldönteni, hogy Nove Mesto a város neve, vagy Zelena Voda, vagy mi a tököm. Na egy ilyen Nove Mesto-sat lenéztem a Magyarország térkép tetejéről, közel volt Pozsonyhoz, biztos az lesz. Pozsonyig nem is volt tévedés, a határon simán -mint még soha- átcsússzantunk. Hát ez az EU, valami csoda! Na de aztán Pozsonyban alaposan eleredt a nem találjukság. Sokat láttunk a városból, talán minden utat oda-vissza kipróbáltunk. Jó város. Egy idő után arra jöttünk rá a térkép reszli alapján, hogy ez a Nove Mesto egy pozsonyi kerületnek a neve lehet. Pár pitbull sétáltatót és nejlon szatyrost megpróbáltunk meginterjúvolni, hogy legalább a városnév-kérdés eldöntött legyen, de hát sajna Kelet-Európa nem nagyon bír idegen nyelvekkel, a magyart meg még csak nem is töri. Először csehszlovákul elmutat arra, kézzel valami hullámokat is tesz bele, aztán fejet vakar, megfordul, és még is inkább arra, aztán mégse, aztán passz. Egy jó másfél órát próbálkoztunk, pedig a Kabócával voltunk, aki híres arról, hogy azonnal odatalál bárhová, mintha zsinóron húznák (mondjuk a Rigó utcából egy kis spanyol porfészekbe). Na jó az igaz, hogy ehhez nem árt tudni, hogy hova megyünk. Kissé elkeseredtünk, elő kellett hát vegyem az előző estén a zenekar számára általam gyártott rántott húsokat, fasírtot, kukoricás tésztasaláta olivabogyóvalt, meg a Rómából direkt ilyen nehéz alkalomra importált Limoncellot a hűtőtáskából. A Tibi adott hozzá francia borokat, meg sajtokat. Javult a hangulat. Ha már így jártunk, hogy a pozsonyi közönség segítséget hiába vettük igénybe, a telefonos segítségre mentünk rá. Kiderült, hogy Nove Mesto nad Vahomnak hívják a direkciót, semmi köze nincs a megoldásnak Pozsonyhoz, oda még vagy 130 kilométer. ?Aú!? Pánikszerűen vettünk egy szlovák térképet, abból világosan kiderült a miújság. Kibogoztuk a városból a helyes autópályát, amin már aznap ugyan voltunk párszor, de hát ki tudhatta, hogy az az igazi. Innentől a Kabóca-zsinór ismét működött. A Tátra cipőfűzőjénél, a város után, azonnal meg lett a hely is. Trencsén előtt volt egy kicsivel. Útközben meseszerű felhők múlattaták velünk a megpróbáltatást, fokozatosan mentünk bele az esőbe.

A beengedőktől kissé megijedtünk: kopaszok voltak, nagyon nagyok, nagyon buták és nagyon nem kedvesek. De ahhoz képest elég hamar a kezünkbe nyomtak egy köteg stédzspasszot, és ?Takarodjunk át vele egy másik bejárathoz?. Ott már kevesebb volt a kopasz, helyi falusiaknak tetsző boritta bajuszos nagydarabok fogták a kertkaput. Ők inkább a bodri-bilidingnek köszönhetik testalkatukat, mintsem a szteroidoknak. Meglepetésünkre az egyikőjük beszélni is tudott. Elpötyögte angolul, hogy amint felpakoltunk a színpadra, takarodó ki a busznak a parkolóba, mert elálljuk a nyilvános wécét. ?Na megjöttünk végre!? Az itinerben leírt Zelena Voda milehetségével kapcsolatban is hamar homlokra csaphattunk, kellemes halastó partján sörözött a délután. A túlpartot két szivárvány kötötte össze a nem túl messzi trencséni várral. Gyönyörűek voltak a fények, hamisítatlan ?magic hour?. Otthon maradt a kurva fényképezőm.

Hogy tanuljunk is valamit leírom, mi is az a magic hour. Ez egy filmes szakszó, most tanultam Rómában a Colosseumnál a Francitól (Gózon Francisco a film operatőre). Ez a napnak egy olyan szaka, általában hajnal, vagy naplemente (a fények ezen időszakban megegyeznek, tehát alkonyati képeket gyakran hajnalban vesznek fel és fordítva), amikor olyanok a fények, mint a mesében. Ilyenkor a nap bíborszínűre festi a felhőket. Az egész csak pár percig (kb. negyedórát tart). Ez persze hely függő, Ukrajnában például 3 órán át tart (ott forgatták a Hagyjál lógva Vászkát), ott tehát kényelmesebb a filmesek élete. Ilyenkor az egész stáb némán, feszülten figyel, az operatőr villogó szemekkel, mint egy eszelős fel-alá járkál, mint a ketrecében a vad. Különös áhitat ez. És akkor egyszercsak elhangzik a csatakiáltás: ?Mehetünk!?. Mindenki tudja a dolgát, alaposan le van próbálva minden. Felgyorsulnak az emberek, néma összhang. Bele kell férni e darab időbe. Most vagy soha. Minden dolgozik. Aztán: ?Meg vagyunk!?. A homlokokról leverettetik a veríték, a nap lemegy, a Colosseum fényei kigyulladnak, hátradőlünk. Felejthetetlen.

No ez jutott eszembe ott, a Zelena Voda partján. ?Menjünk körülnézni, mit tud a Topvar Rock Fest!? Az élmény olyan mint egy rossz álom, amiben minden olyan ismerős, mégis minden idegen. A körítést, a fílinget, a történéseket ismered, azonban ebben a díszletben még sosem jártál, de azért eligazodsz benne. Az emberek, a nyelvük vadidegen. A körséta tíz éves visszaút az időben. Erőfitogtató security-s bikanyakak parádés felvonulása, megfélemlített, behúzott nyakú hippik osonása az útmenti fűben, csomagtartókban italozók, motoros banda lóerősködése, behajtanak a sörsátorba, ott még jobban burrog. Nem volt túl nagy kiterjedésű a hely (a Kotta Fesztiválhoz tudnám hasonlítani), két színpad volt összesen, azonkívül semmi itthon megszokott grinpisz aláírásgyűjtő a birkákért vagy nonprofit sátor vagy ilyesmi unaloműző. Csak pár pólóárus, meg nyakban világító biszbaszos. A mi színpadunknál épp dídzsé program zajlott, ezt Zsombi barátommal nem kértük. ?Látogassuk meg a másikat!? Akkor kezdődött pont a Maxim Turbulensz koncert. Ez voltaképp a Padödö pandantja, annyi a különbség hogy itt három dagadt csávó van terepszínű overállban, az egyik nyakában szinti, mint az Eddában vagy a Dolly rollban. Néha ráver egyet, de semmi konkrét. A ?zene? tehát félpléjbek, a csávók fején Madonna mikrofon, úgy nyomják a mulatósnótát. De az is lehet, hogy pléjbekk az egész. Tökre népszerűek, még a pólóárusok is diszkóznak, mindenki énekli a megagagyit csehszlovákul, olyan, mint egy zavaros, rossz álomban. Mindent láttunk, visszamentünk. Beállni nem sok időnk volt, hamar körbeszaladtunk a zenekaron. A technikusok feltűnően készségesek voltak. Hatalmas kő zuhant le a szívűkről a keverőpult alá, hogy hoztuk magunkkal az Ateszt. Figyelő tinik ültek a padkán, úgy nézett ki, nyitottak a történésekre. Egy még mindig a beállásnál tartunki dobgrúvot, vagy gitár riffet (már én is ilyen szavakkal beszélek lassan) hujjogó taps üdvözölt. Mi lesz itt, ha valami számot játszunk? Hát elég komoly ?mi? lett a dologból. Abszolút odaadóan, lelkesen, nyitott szívvel viseltettek irántunk, holott egy kukkot sem értettek a produksönből. Ez minket is belelkesített, annyit tapasztalhattak meg belőlünk, hogy nagy átéléssel tolunk elő valamit, amit ők ugyan nem tudnak dekódolni, de biztos valami marha mély dolog lehet. Végig táncolták a lépéseket, a konfettikre a keringő itt-ott pároknál azonnal kialakult. Később elgondolkodtam, hogy ez vajon mért is lehetett így? Az is eszembe ötlött, hogy el lehetnek zárva a nagyvilágtól és bármi, ami fellép az tetszik nekik. A többiek persze lehülyéztek, és mondták, hogy ezek az emberek arra a kis időre tényleg a miéink voltak. Alig akartak minket leereszteni, zengett-zúgott a ?Jeszte Jedno!?, a színpadmester (ez olyasmi szakma, mint a színházban az ügyelő) a csúszás ellenére egy csomószor visszaengedett minket, a végén lelkesen megköszönte a részvételt.

Bevezettek minket a híresember-büfébe, ahol pár sztédzspasszos néger, meg helybeli koma itta el az estből a hátralevőt. Folyt az ingyen Topvar sör patakokban, a szervezők egy liter Borovicskát is az asztalunkra csaptak: ?Pihenjetek, derék, fáradt emberek!?. Volt, akiben a Limoncello meg a Borovicska különös elegyet képezett. A buszban a hátsó sor meglehetősen össze-vissza feküdt egymáson. Majd a Margit-hídnál a mögöttem ülő a nyakamba hányt. Csak hazaértünk valahogy.

Megváltozott a fesztivál-látogatók köre, legalábbis Legalábbis Nyugat-Magyarország tekintetében bizonyosan. Már nem az a régi hátizsákos kirándulás, amiről lelóg egy cipő, meg egy csajka, alul meg egy polifóm tartja a derekat. Mindenki autóval jár, és ehhez mérten szórakozik. Ennek okán a bejutás több volt, mint bonyodalom. Egy út adódott csak az érkezésre, bedugult. A fiatalok nem olyan rutinos vezetők, mint a mi aznapi Gyurink, nincs zsigerükben a kicentizés (egy lánynak – aki miatt talán a legtöbbet álltunk ? a ?kiméterezés? is nehezen esett kézre). Azért persze végül csak sikerült begurulnunk az emberáradatba. Többen voltak, mint a megszokott. Lehet, hogy az Ákos színes lámpáira jöttek. Sétálgatva a szanaszétben volt egy olyan érzetem, mintha manipulálva lenne a mókusvakítás. Minden színpadnál a koncertek valahogy pop-osra voltak keverve, szinte nem is voltak mélyek, ez vonatkozott a hevi metál részlegre is. Ezért hát az emberek mindenhol csak álltak. Nézték, megtapsolták, elénekelgették, ha ismerték, de semmi extázis. Még a nagy Ákoson sem történt meg az a mindenki egyszerre tapsol a feje fölött csoda. Előtte a Kispál kellemesített, aznap az se vitt bele az önfeledtségbe. Andalogni eredtünk hát a bazársorra. A Zsombi meg az Atesz felesben vett egy felfújhatós gitárt.

Megint a jó öreg Multifilteres sátorba lettünk beosztva, tavalyi találkozásunk óta semmit se változott. Előttünk a Toy Division plöntyögött, elég nyomorultul szólt. Szórványos volt a részvétel, visszafogott a siker. Amikor elkezdtünk fölpakolni, megindult a korlátba kapaszkodás, telítődött a padlószőnyeg, mígnem egyszercsak tele lett. Jól esett. Megköszöntem, hogy benéztek hozzánk, a sátrunkba lefekvésünk előtt. Nevettek. Zene. Izzadtul igyekeztünk, de valahogy nem sikerült magunkévá tenni a tömeget. Elszórt magok itt-ott próbálták felkorbácsolni az állóvizet, de nem lett forradalom. Nagy volt a meleg és a nehézkedés. Végig hatalmas erő húzott a Föld felé, de talpon maradtam. Az Atesz kezét végig fogták a felügyelők, hogy nem lehet hangosabbra, de olyan sok gomb akad a műszeren, hogy csak talált valami cseles útat. Végülis ehhez a fesztiválhoz mért, elfogadható koncertet adtunk. A Brusi azt mondta, az így sikerültség nem a mi hibánk. Ő már tegnap óta itt hemzseg a kavalkádban, furcsák a nyugat-magyarországi emberek. Hát én azért gondolkodtam, hogy hol lehetett a hiba. Nem lehet az a megoldás, hogy a közönség nem jó. De nem jöttem rá semmire. Zsombi komámmal tovább bóklásztunk a non-profit szektorban, találtunk egy sátrat, amire nagy betűkkel rá volt írva, hogy ?Meghallgatlak?. Megtorpantunk, majd toporogtunk, hogy mi is lehet ennek a menete. Szép lányok (nem a dudás diszkós muti-bugyis fajta, hanem a nekünk való típusból való) álltak a bejáratnál, látták tétovaságunkat, az egyikük lecsapott ránk. Mondta, hogy ez ilyen keresztényes izé, be lehet ülni beszélgetni, de nem muszáj erről. Hát mi nem voltunk kalandlemondók, meg sört is be lehetett vinni. Bevezettettünk. Megijedtünk, hogy lepasszol az öreg kopasz szemüvegesnek, aki szemmel láthatólag főnöki mivoltban tüsténkedett, de ez szívünkrőli nagy kő leesettség kíséretében megúszódott. Leültünk egy asztalhoz a lánnyal szemben (a lány inkább Zsombi irányba orientálódott), megkezdődött a csevely. Ekkor hirtelen megérkezett egy másik leány is, leült velem szemben. Várakozó szemmel, mosolyogva kíváncsian metakommunikálta, hogy na akkor mondjam. De mi az istent? Ekkor villant át az agyamon, hogy az a hely neve, hogy meghallgatlak, és a lány mint jó dolgozónő beült, hogy na nyomassad tökikém. Én idegenekkel nem vagyok egy azonnali nagy felszabadulóművész, bár a komlóvirágtea azért segít oldani a nyelvet. Affelé tereltem inkább a váratlan lehetőséget, hogy négyen együtt beszélgessünk, mert bólogatásba igencsak otthon vagyok, néha beszúrok valami szellemeset, és remekül meg van oldva a részvételem. Ezt is lehetett. Elpanaszoltuk hát a lányoknak a koncertünki esetet, meg beszámoltuk itteni egyéb tapasztalásainkat. De sajnos a telefon megbizsergette a herém. A többiek voltak, hogy menni kell haza. Meghajoltunk és kiosontunk. Nagyon elégedettek voltunk ezzel az intézménnyel, azóta a hétköznapokban is ezt keressük. Hiába. Pedig nagyon elférne már itthon a háztartásban is egy ilyen meghallgatlak lány. A jelentkezéseket ?Unom a privát goldot? jeligére várom.

Az eseménnyel kapcsolatosan ki lettünk rántva hétfőn a Borsodi biccsre a TV2 Lazacba. A tokaji felvonulók névsorából minket választott a szerkesztőség a promotálásra. Kissé csalódottak voltak, hogy nem pléjbekkelünk a medence parton, de hát felnőttünk, ez van. Maradt a vidám csevely a Csisztu Zsuzsával meg a Klausmann Viktorral. A beszélgetésből nem sokat hallottam, mert egy szökőkút verte a habokat a hátunk mögött. De profi bólogatóként azt hiszem, mindig megfelelő időben nevettem. Csak egy mondatot mondtam, azt hogy soha nem iszom bort, csak sört. Megérte kimenni, most már ezt is tudja az egész világ. A Brusi többet beszélt. Ahogy a műsorvezetőség szájmozgásából kivettem, megjegyezték, hogy biztos nem ő lehet az énekes, mert elég furcsa a mikrofonkezelése. Megtanították, hogy bele kell beszélni a tölcsérbe, most már ezt is tudjuk. Sosem szégyen a nagyoktól tanulni. A nyár még nem tekerte magát harminc fok fölé, sőt talán a huszat is épp hogy súrolta. Nem irigyeltem a statiszta családokat, akiknek kötelező önfeledtségben a háttérben lubickolniuk kellett. De hát egy ingyen strandbelépőért aznapra mindent. Az, hogy az időjárás abszolút nem arra való volt, csak részletkérdés.

Eljött a péntek, vele mentünk. A Kabóca zsinór megint működött, becsekkoltunk. Volt még egy óra a kipakolásig. Séta. Az egyik sátor alaposra volt tömve, belenéztünk. A Disco Express nevű ? általunk még sosem hallott ? zenekar mutatványoskodott. Nagy összerakottságnak tűnt. ?Minden tag egy egyéniség?. Az énekes ? a funkciókra nem emlékszem crystal tisztán, lehet, hogy nem ő volt az énekes ? skót szoknyában tolta félmeztelenül, a fején bőrsapi, mint amilyen régen a Pataky Attilának volt (vagy a Rendőrakadémiában a Kék Osztriga bárban), meg egy autós szemüveg. A többiek is valami ilyesmi klisékben varázsoltak, nem terheltem a memóriámat a megjegyzéssel. Úgy tűnt saját számokat tűrnek. Valami ilyesmi refrént, hogy ?a portugál is ember? próbáltak a tömeg szájába adni, a nép többnyire alázatosan rajongóskodott. Na menjünk tovább! A következő állomásunk a Krisna sátor volt, ami méreteit tekintve sok látogató befogadására építtetett. Na ehhez képest három néző ült csak hátul a keverő pult előtt. A Zsombi mondta, hogy ?az a jó a Krisnás koncertekben, hogy minden számnak ki van írva a szövege?, és rámutatott a színpad baloldalán elhelyezett sosem változó táblára (Hare, hare stb). A sátor vonzáskörzete egy katonai kórházhoz hasonlított, ahová a sebesülteket hordják a csatából. Mindenki fűben ült, feküdt vagy sorban állt az ingyen, senki sem tudja megmondani, hogy mi az, de megesszük-ért. Közöttük száris csajok libegtek erre-arra, mint a nővérkék. Következő megállóhelyünk a Maláta Bár volt, ahol nem történt semmi, csak le lehetett kulturáltan ülni és inni. Szólt valami magnózene, sose hallottuk még. Igényes pop-rock zene volt, szokványos hülye magyar szöveggel, profinak és híresnek tűnt, de mint mondottam csak néztünk egymásra az ez meg miséggel kapcsolatban. Úgy éreztük magunkat egy pillanatra, mint az öreg rockfarkasok: ?Van már nálunk fiatalabb befutó zenekar is?. Na ezzel a hülye gondolattal a fejünkben érkeztünk el a következő kereszteződéshez, egy labirintushoz, melyet sörös rekeszekből építettek. Az embernek az volt az érzése, hogy a Borsodi telephelyén, a gyárudvaron kavarog, csak épp a láb alatti fű volt szettidegen. Ránktalált a Minotaurusz, és kért autogrammot, de nem volt nála toll, meg a haverjainak is meg akart mutatni minket, úgyhogy felvezényelte szerénységünket a várfokra (még több láda egymáson). Akadt toll, kiosztottuk a nevünket. Felejthetetlen, boldog pillanatok, oszt szasztok. Az volt a nagyon érdekes, hogy amikor elváltunk, a fiatalok úgy köszöntek el, hogy ?Jó munkát!? Az, hogy mi némiképp munkaként fogjuk föl a dolgot, az végülis csak-csak oké, hiszen pénzt kapunk érte, ebből (is) élünk, de hogy tinédzserek is ilyesmiként gondolják (?hát nem így volt az én időmben?). Közben az óramutató csomagtartó nyitásra ösztönözte kezünk. Elő a bazsevátorokkal. A színpadot még a Djoliba zenekar taposta, csekély érdeklődés kísérte a produkciót, hozzáteszem teljesen jogosan. Félig pléjbekk, vagy tán egészen az, só volt. Volt néhány hangszerük, de azok csak látvány elemként funkcionáltak. Volt két magyar cicalány is a négerek között, akik időnként számok között a sátor mögött átöltöztek. Ez utóbbit nem bántuk. Nem vagyok egy fajgyűlölő típus, de ezektől a négerektől nagyon féltem, hogy megerőszakolnak, amikor lejöttek. Páruknak megpróbáltam a szemébe nézni, de annyira sem értettem őket, mint a Csisztu Zsuzsát. Nem tudom, mit ehettek ezek, de nem úgy néztek ki, mint akik ugyanazt a valóságot élik. A Kabóca jól ismerte a vezetőjüket a Blaha sörözőből, elkommunikálgatott vele, én inkább szintelenül-szagtalanul pakolászgattam. Valami Bankó (de gallya) volt utánunkra álmodva, mondta a színpadmester hölgy (a Csilla), hogy pontosan kell befejeződnünk, mert megy a repülője. Na jó van akkor. Előző heti, soproni állapotjához képest annyit változott a sátor, hogy be volt rakva hátra egy frizsider, lehetett ásványvizezni bátran (ezt zenésztársaim és a magam nevében ezúton is hálásan köszönöm). Velünk egyidőbenre a nagy megmutatóra az Anima volt diszponálva, ?na most elvállik mennyit ér az Ördög?- gondoltam. Hát el is vált alaposan, megint teletömtük a Multi Cafét. A múlthéthez képest viszont a kedves nézők tomboltak, üvöltöttek, metálmódra fejet ráztak, tapsoltak, énekeltek, űztek-hajtottak, szerettek. Igazi jó koncert volt. POKOLDISZKÓ. Hát hiába a kelet-magyarországi emberek (Debrecen, Nyíregyháza, Hajdúbösz, boccs amit kihagyok! HEJ!) !!! Az erőnket kissé rosszul osztottuk be, a 40.perc tájékán, a MIR-ben annyira kiugráltuk magunkat, hogy erős volt a gyanú a fűbeharapásra. Nagy nehezen persze tovább löktük magunkat, na persze ebben ti is segítettetek. Kábé ötven fok volt, minden mérget kiizzadtunk. Ja meg folyton telelöktek minket füsstel, úgyhogy könnyeztem is kissé. Néha annyi volt a füst, mint egy Omega koncerten. Na mindegy, ezek csak nehezítések a szépségünk érdekében. Punkosra párolva előhúztuk a cilinderből a régen követelt Kerolájn-t is. Volt egyfajta karaokés, Uhrin Benedekes színezete, ahogy a Brusi lemozogta. A hangverseny végén sok lány várt ránk, mint a híres emberek olyanok lettünk egy pár órára. Mondták a lányok, hogy mindenképpen szeretnének velünk egy fotót készíteni, de itt a sátorban ez be van tiltva. Szép, okos szabály. Kimentünk hát a rétre. Mivel nincsen velünk járó ügyintézőnk, nekünk kellett most is (mint mindig) a gázsi után erednünk a Nagyszínpadhoz. A lányok eljöttek velünk a kordonig, nem eresztették őket tovább. Ott túl a rácson épp a Kispál és a Borz zenekar várta a nagyérdemű elé járulást. Nagy örömmel köszöntöttük egymást. Kölcsönösen nyugtáztuk, hogy de régen találkoztunk, és ez milyen kár, meg hogy mi van egymással. Nem volt hosszas a csevely, mert ők is mentek a melóhelyre, meg mi is mondtuk, hogy már olyan híres zenekar vagyunk, hogy három lány vár minket a kerítés túloldalán, meg ezt a hülye matekos dolgot is el kellett intéznünk. A színpad mögött volt egy nyaralószerű nagy ház, csak én mehettem fel a lépcsőn, mert ketten oda nem szabad. Ezek az ügyletek általában a söntéspult mögötti labirintus egyik eldugott raktárában szoktak lezajlani. Ezúttal olyasmi volt, mint a filmekben, amikor bemennek a rendőrök a szórakozóhelyre a tulaj irodájába, ami egy felsőbb szinten van, az ajtóban őr áll. Belülről ki lehet látni a tömegre (mint világvezér a világára), de be senki nem lát. Amikor beléptem a nyaralóba egy irodaszerű helyiség fogadott. Mondták, hogy kicsit várni kell, mert ügyintézés zajlik. Foglaljak helyet! Megláttam egy földre ragasztott sárga szigszalagcsíkot (ki tudja mért tették oda, asszem egy kábelre vigyázott), megálltam szorosan mögötte, mint a bankban. ?Köszönöm állok!?-mondtam. Leesett nekik az élc, röhögtek. Na végre be lehetett fáradni. Páncélszekrények, iratok, íróasztal. Az asztal mögött egy idősebb félmeztelen pocakos manusz. Ő hát a Nagy Főnök. Fúúú. Az egésznek megálmodója és irányítója, Tokaj ura. Úgy viselkedett, mint aki otthon van. Kifizeti ezt a pár százezres izét, utána majd kivesz a hűtőből egy sört, és tovább tesz-vesz a ház körül. Minden magától értetődő és természetes. Csak a kifizetés részét vártam meg a dolognak, a többit hozzáképzeltem. Meghajoltam, majd távoztam. Hónom alá kaptam a Brusit, hogy ?na akkor menjünk vissza a buszhoz megbeszélni a többiekkel az indulást?, ami persze úgyse úgy lesz, de ezt mindig megbeszéljük. Meglepetésünkre, a lányok tényleg megvártak minket a kerítés túloldalán. Mondtuk, hogy sajnos megint várni kell, mert vissza kell mennünk a többiekhez. Utálom ezt a sok intézgetést. Végre szóba áll velem valaki, és akkor itt kell fontoskodni. Na mindegy, visszamentünk. Ott persze nem volt senki, csak a fogfájós Pityu, meg a mindig nagyon álmos, mert sokat dolgozik Áki. Betettem a kesztyűtartóba a vagyonkánkat. Az előző beksztédzs állapothoz képest volt kirakva szendvics, meg csipsz, de kezünkre vertek, hogy az a külföldi híres embereké. Na jó van, lássuk most már tényleg ezeket a lányokat! Nem hitték el, hogy tényleg visszamentem hozzájuk. Jó volt, hogy ölelgettek, meg az egyikőjük cicije néha véletlenül a hátamhoz ért. Hihetetlenkedtek, hogy én csak ilyen magas vagyokságommal kapcsolatban, amikor a Zsombi is megjelent ez rá még inkább vonatkozott. Ezen azonban ne sértődjünk meg, így is szeretnek minket. És mondták azt is, hogy milyen jó dolgunk van, hogy mindig lányok ölelgetnek minket, amerre csak járunk. A Zsombival egymásra néztünk, nem mondtunk semmit, mi tudjuk mi az igazság (nem az, hogy buzik vagyunk, hanem, hogy az élet nem ilyen színes, sőt). Eltáncoltuk velük a Kispált, nagy koncert volt. Aztán kezet csókoltunk, és visszasomfordáltunk a buszhoz, útközben különféle kamukat kitalálgatva, hogy miért nem jöttünk eddig. Azonban semmit sem kellett elővezetnünk, jó hangulatban a többi kalandor is csak ekkor tért vissza. Zsombival összecsaptuk a tenyerünket. ?Futás!? Visszaszöktünk. A Tibi meg a Brusi egy ideig követtek minket, de nem ma kezdtük, leráztuk őket. A lányokat már nem találtuk sehol. Egy nagy sátorban diszkó bonyolódott, oldalt volt egy színpadszerű. Két félmeztelen szilikoncsoda fordította a férfitársak tekintetét abba az irányba. (Egyébként különös, hogy a MultiCaféba nem engednek be 18 éven aluliakat, mert lehet cigit kapni, ide meg a cicikhez simán.) Elidőztünk egy darabig a kilátást szemlélve, de elég mű volt az élmény, hát tovább álltunk. Megettünk két hamburgert, aztán mi kértük, hogy menjünk haza.

Hát a megérkezés nem lett hamar. Tokaj amúgy is odébb van. Pestre érve meg az Atesz Káposztásmegyeri, a próbahely óbudai, a Zsombi Istenhegyi úti, a Tibi Villányi úti, a Pityu Budaőrsi (a többiek kiszálltak valahol útközben). A busznak egyébként meg reggel 9-re Kecskeméten kellett lennie, de Solymáron ült bele a másik sofőr, úgyhogy még oda is kinéztünk. Fél nyolc körül értem haza. Hol voltak már akkorra az éjszakai lányok, az öleléseik, a jó hangulat. Elfáradtam.

Összegzésként: Éljen a Hegyalja Fesztivál, ezen a nyáron ez volt eddig a legjobb a hely!!!