2003. június 21.
Esztergom, Fesztergom
Már jó korán ?délben- elkezdtük a kirándulást, ugyanis a Bori családjának Visegrádon van birtoka. Egy hatalmas erdő közepén két meseszép erdélyi parasztház. Az egyik a Borié, a másik a szüleié. Még mielőtt beléptünk volna ebbe az álomba, megálltunk fürödni a Dunába, meg a Gondüző nevű itatóba hekkelni (én utálom a halat) meg komlóvirágteázni. Még soha életemben nem fürödtem folyóban, hát túl messzire nem is mentem a parttól, csak ahol még a láb leér ? kb. 3 lépés a vízbekerüléstől számítva. Igen hideg volt a víz, meg az idő is szeles, de nem hagyhattuk ki, ha már ott voltunk. A Zsombi nem nagyon vetkőzött neki a programnak, csak a cipőjét vette le, és azonnal belelépett egy darázsba. Enyhén bedagadt. A Tibi ezalatt fejen állt, majd hatalmas nedves testét meleg homokba hempergette, majd zombiként kergetőzött. A sok sporttól elfáradva felmentünk a Boriékhoz. Az apja adott fröccsöt, a Tibi gitározott, páran elaludtunk. Majd folytatódott a kirándulás, ugyanis ebédre lettünk hívva a Gyuri régi osztály-, sőt ovis társához. A dolog apró szépséghibája az volt, hogy a Gyuri még nem volt velünk, este külön jött a koncertre, mert költözködött. Úgyhogy nem tudtuk, hogy hova megyünk, meg azt se, hogy kihez, a minekkel nem törődtünk. Úgy hatra oda is értünk. Hatalmas terülj-terülj asztalkám fogadott bennünket, meg volt még fehér ló, meg egy bazi nagy kommondor. Bent a házban meg rengeteg agancs a falon, meg rókaprém. Nem néznék ott éjszaka horrorfilmet, az tuti. Megköszöntük szépen a jól tartást, és neki eredtünk Esztergomnak. Sajnos mire odaértünk már kissé bekábultam, és kevés dologra emlékszem csak az ott töltöttből. Egy biztos, hogy teltházas volt a sátor, hangosan megtapsolták az előadottakat. Tényleg abszolút nem tudom felidézni, hogy mi történt ott. Annyira emlékszem, hogy a koncert alatt kerültem az emberek szemébevaló tekingetést. Állapotomtól egy kicsit a zenekar is befeszült, nem csinálok ilyet többé, megígérem. A végén azért volt visszázás, meg páran leíratták velem a nevemet is, úgyhogy azért rosszak csak nem lehettünk. Mindegy eztán ilyen alkalmakkor, akkor is kerülném a magamonkívűlséget.
2003. június 26.
Szigetvár, Lát-Határ Fesztivál
A hajnali veszedelem
?Ti mindannyian örültök a jónak
S fontoljátok meg, mit mondok:
Nem sánta az, aki
Együtt lelkendezik a csúszkálókkal!?
(József Attila: Ti jók vagytok mindannyian)
Míg pakolásztam az ezt-aztokat a Zsuzsi vonatba, elfoglalódott az anyósülés. Ez azért hiba, mert végre kiverekedtem, hogy a buszban csak ott lehet cigizni. Szigetvár meg ugye bőven túl van Érden. Helycserélésügyi szándékomat jóidőben jeleztem, de bármily hihetetlen, egyetlen a megvalósításhoz szükséges száguldás-szüneteltetési kiszálló se volt, magunktól meg csak úgy a kedv miatt nem iktathattunk be ilyet, mert alapos késést sikerült összeszednünk. Na végre egy városba értünk, gondoltam Pécsett biztosan van piros lámpa, de zöld hullám volt. Átjöttünk vagy negyven lámpán, a város elfogyott. Jól kiröhögtek, de aztán a Kabóca bajtársam dobott egy alamizsnát, és megállt egy szösszenetre, visszakaptam a helyemet, rágyújthattam végre.
A várban lettünk megrendezve. Hangulatos hely, csak kevés az ember. Előttünk még két zenekar produkált, hát bádogkutyázásba fogtunk az elkövetkezésig. Felfedezőtársammal, Zsombikoalával elmentünk kertet látogatni. Nyilak forgattak minket útról útra, mindegyik valami dzsámi felé kergetett, de hogy végül is melyik az, arra nem jöttünk rá. Az expedíció végén kiegyeztünk, hogy az biztos, olyan lehet, mint a türbe, bár azt se tudjuk pontosan, hogy micsoda. Megint megnéztünk egy bogarat, ezúttal tényleg az volt, és ahogy lehajoltunk a sötétben, két kidobó a pofánkba világított, mert azt hitték hányunk.
Elkövetkeztünk. A nyári szokvány kilátáshoz képest szellősebb volt a velünk szembeni elhelyezkedés, de lelkesedésben nem volt hiány. A Bolivár a héten shoppingolt egy ordibátort, vagy aki e műszót nem érti, megafont. Jó nagyokat csuhajkodott bele, tovább színezve ezáltal az Ördög mesekönyvet. Ja és az is hozzátartozik a beszámolóhoz, hogy ismét nőtlenkedés volt, mert a Bori a szíjházzal épp Csehországban mutatkozott. Ennek ellenére erősnek éreztem magunkat. Jó volt ott lenni. A végén, amikor mentem a sörért, az okos szemű, nem extra szép, de kellemes, kocsmáros lány meghívott, mert tetszett neki. Még soha nem hallotta előtte, ura és parancsolója kiengedte ránk a ketrecből, nagyon jól érezte magát rajtunk. Hát kell ennél több!
Ötkor lefékezett a Zsuzsi vonat, de még nem vágyott ágyba részemről a hajnal, hát felhívtam a Palit, aki már jó szokás szerint belefogott az evridéj-rutinba. Kabócával lelátogattunk hozzá az Olimpiába. Nem maradtak sokáig. Megint csak ébren álmodás kerekedett a dologból. Akkor láttam életemben először alkoholista négert, aki munkába menet bekap egyet. Meg volt ott még egy Aradszkyra emlékeztető, kopott zakós kártya király is, meg zombi fejű danaida hordó, később kiderült, hogy szobafestő. A többi járókelő nem időzött sokat. Csak lelépcsőztek, betolták, majd távoztak, mindeközben valaki a háttérben folyamatosan a játékgépet etette. Aztán megjöttek a délceg tartású, vasalt ingű cigányok is. A legnagyobb dumájú kártyaspíler a flinsztoni Frédire emlékeztetett. Bevontak engem is a partiba. Kértem, hogy legalább a szabályokat mondják már el. De nem tették. Remekül beilleszkedtem a Borozó törzsközönségébe, ami már talán a tíz főt is meghaladta. Ehhez persze hozzásegített az is, hogy többeket megboroztattam, meg a nő is kapott viszkit. Vettem nekik cigit is. Szerettek. Kissé lehúzva éreztem magam, mondtam, inkább ne játszunk tovább, csak igyunk. Hosszasan edzettem egy félre csúszott 25 év körüli eltorzult életet, hogy hagyjon fel az utcaseprő szakmával, és álljon ő is művésznek, mert határozottan érzek benne valamit! Addig soha senki nem állt vele szóba a Borozóban, mindenki őrültnek gondolta. Az apja sokat verte. De sajnos már menthetetlen volt. Mindenesetre cselekedetemmel hőssé váltam a bádogosok szemében, azóta ők is szóba álnnak a fiúval. A megviszkiztetett cigánynő nekem adta a szalmakalapját, azóta is ott van a villanyórámon.
Sokat utazott Dettre Gábor filmrendező barátom említette volt egyszer, hogy Magyarország az egyetlen olyan hely a világon, ahol minden sarkon akad egy karakterszínész.
2003. július 12.
Tokaj, Hegyalja Fesztivál
Ahol a part szabad, és az eső szakad.
Délelőtt, amikor mosogattam az öblítésnél vízbeeresztéskor a kezemben összetört egy pohár. Akkor még nem tudtam, hogy ez minek a jele, vagy jel -e egyáltalán, csak úgy megtörtént. Kár.
Jó időben nekilódultunk, úgyhogy a becsekkolás előtt volt időnk lekanyarodni a borospincékhez. Amit hírből a legjobbnak hallottunk, zárva volt. Megálltunk hát azelőtt, ahol a legtöbben hánytak, biztos jó az is. Csak Ákos trombitásunk shoppingolt, a többiek fene márkahűek, én meg úgyse iszok bort, mert sok a savam. Különösebb esemény e helyen nem történt, csak szép volt a pincék falán aludni készülő nap utolsó bíbor erőlködése. Meg nagyon szép a kis vasútállomás is. Ilyen helyen utoljára gyerekkoromban jártam Nagycenken.
Becsorogtunk. A már tavalyról megszokott, korhatáros Multifilter sátorba lettünk beosztva. A színpadon épp Bandi volt a hegyről. Kellemes volt. Igazán délutáni, simogató, vicces. A kollegákon erősen látszott a tegnapból jövés. A nagy zúzási tömegmegmozgatót ugyanis előző nap túrták, a nekünk még sok spenótot kell megenni hozzái nagyszínpadi nagyérdeműségnek. Bandi barátom, miután leírta vagy ötvenszer a nevét, a tojtojnál elmesélte hajnali vízióját: miszerint reggel hatóra tájban, midőn ágyba vágyott már az éji mámor, botorkált kifelé a kavalkádból, egyszercsak a háta mögül egy kérdésre lett figyelmes: ?Jó nagy farkú négerekkel állni a szélben?? A hang irányába nézett, az út szélén egy magába roskadt középkorú néger ült. Összemosolyogtak.
Amíg mi így kellemesedtünk, a többiek a mikrobuszoknál csencselgettek. Ilyenkor adják egymásnak vissza a zenekarok, amit az előző heti, vagy még korábbi közös hangversenyük alkalmával az inputnak köszönhetően sikerült ottfelejteni, és aztán elveszettnek nyilvánítani (pl. szintiállvány, egy-két Gyuri csörgő, csengettyű stb.). E már megszokottnak mondható kis délutáni etűdöt követően, elfoglaltuk harcállásainkat, és nekivágtunk a csatának. Már a beállásnál izgés-mozgás, táncolódás volt tapasztalható, ez előrevetítette a ?na ez is jó buli volt?-at. Mivel elég korán érkezett el a húrbacsapás, még be se sötétedett. Nem ittam a koncert előtt semmit, ilyen nagyon régen történt velem, vagy az is lehet, hogy még sose. Hát ezért tört össze az a pohár délelőtt! Ugyanolyan jól éreztem magamat meg a számokat is, mint máskor. Szevasz pohár, ?könnyem se hull, nótám se sír utánad? (Tóth Árpád: Eredj szerelem, szép sehonnai!), mehetsz a kukába. Egy koncertezés különös utazás. Az első egy-két szám nehezen telik. Próbálok beleereszkedni, felvenni a ritmust meg ilyenek, aztán valahogy mindig megjön a transzszerűbe való kergetődés. A Mír helyére az űrbe című rockoperánál, teljesen olyan érzetem volt, mintha a Holdon sétálgatnék, vagy inkább olyasmi, mint egy Csontváry kép (Sétakocsizás újholdnál Athénban), melynek reprója nagyapáméknál volt az Attila úton a kisszobában. Minden vasárnap náluk ebédeltünk nagy kerek asztal körül, amit alig értem föl. Időnként vendégek is voltak, mint például az Aczél Gyuri bácsi, vagy a Zelk Zoltán. Ebéd után a tévés szobában játszottunk a nagynénémmel, Rozikával meg a tesómmal különös játékokat. Pokrócokból, bútorokból barlangot építettünk, abba négykézlábkodtunk, már nem tudom megmondani minek. A másik szobában nagyapám az íróasztal mögé ült, vele szemben apám meg, ha voltak vendégek, akkor ők is, és egész álló délután beszélgettek. Soha nem mehettünk be oda. Nagyon kíváncsi voltam mi történhet odabent a felnőtteknél. A nők a konyhában voltak. A házi paradicsomlé meg a meggybefőtt a spájzban. Nos ilyesmi érzetek ugrottak be a számok egymásutánságában. Az emlékek beköszöntének biztosan hozzásegítője volt a délután látott vasútállomás is.
Egyébként a koncert jól sikerült. Táncolós, visszatapsolós. Szerintem színes, változatos, hangulatos. Először használtam megafont az egyik számban, volt egy remek sziréna-szólóm is. Meg előtoltunk egy, a héten írt igencsak népies számot, ami a Ha megfogom az ördögöt, a ládába zárom című örökzöldből indul ki. Össze-vissza sípolt a mikrofonom, de az emberek nagyon szerették. A legjobban várt szerzeményünk a Cici volt, kórusban üvöltve követelték a csávók, hogy mikor lesz már!? Kár lenne, ha ez az igencsak egyszerű dalocska lenne a legsikeresebbünk.
Végeztünk. Valami sört azért csak kellett vételeznem, mert nehéz a visszatérés a Földre. Körülnéztünk. Eleredt az eső, pánikszerű menekülések mindenfele. A Kabóca rutinosan kiállt a busszal, ugyanis két nappal ezelőtt, amikor a Zagarékat hozta beragadt a sárba, úgy kellett kivontatni a helyszínről. Közben mindenki mert egy kellemeset a fellelhető alkoholféleségekből. Csak az Ákos nem inputolt, csak egy félbevágott, kivájt görögdinnyével a fején jött-ment. Az eső elől bevettünk két lányt a buszba, hazalódultunk. Minden benzinkútnál megálltunk. Telihold volt, sok kacagás, boldogság. Megint jól elvoltunk.
2003. július 17.
Gyöngyös, EFOTT
Ahol a nap és a hegy összeér
Ez volt az eddigi legszebb fesztivál helyszín, ahol valaha járt az Ördög. Ilyesmi helyeken forgatják a történelmi filmek csatajeleneteit. Szögesdrót által ölelt völgykatlant képzeljetek el, sok sátorral meg színpaddal! Azonban ehhez képest az emberek nem voltak olyan marha sokan. Az előttünk lévő Persona non grata zenekarra aligi részvételt tapasztalhatott az arrajáró. Mi azért szeretjük őket. Zsombi komámmal ismét felfedező útra indultunk, ezúttal bevettük az expedícióba a Borit is. A nép fején csákókra lettünk figyelmesek. Zsombi rögtön mondta, hogy ez neki kell! Ennek megszerzése lett hát küldetésünk tárgya. Ráleltünk a standra, tökörészésbe kezdtünk. Ezt látva a Bori anyukai határozottsággal odalépett a kernyelekhez és mondta, hogy egy csákót szeretnék a kisfiúnak! A kisfiú szende mosolyával, kezében egy sörrel göndörödve vicces látványt nyújtott, a csákó dílerek is megmosolyogták rögtönzött előadásunkat. Kitöltettek velünk valami marketingpapírt, hogy azért kapunk egyhónapos Népszabi előfizut, meg valami sorsolásba is belekevernek. Éjfélkor jött egy sms a Borinak, hogy nyert egy fényképezőt. Aztán volt ott még ezenkívül párakapu, ami alatt át kellett menni és nedves lettél, meg grínpísz-ügyi aláírás a birkakínzás ellen. Az egyik sátorba közösen lett beosztva tudományos okos vitatás az euról, a másik térfélre meg idióta bábelőadás néhány már csak maga elé nézni bíró katatónnak. A kinti színpadokon meg délutáni zenekarok játszottak saját maguknak.
Visszamentünk a tojtojos ketrecünkbe, elkezdtünk pakolászni. Itt is a Multifilter Café utazócirkusz volt a megmutatónk. Kicsit tartottunk, hogy alacsony lesz a részvétel. Még eléggé délután volt. Földön ült a nyolc óra józanul. Aztán a belekezdést követően fokozatosan duzzadt, a harmadik számra már bedugult, táncolt, énekelt. Újra őrületbe kergette az Örödögöt. Majd zengve-zúgva visszázott. Aszonta, hogy az év koncertje, meg ilyenek. Haza alig eresztett. Jól kifáradtam. Most, hogy nyár van, és bezárt a volt gimiben lévő csütörtöki foci, nekem ez a rendszeres sport.
Székesfővárosunkba visszatérve még beültünk a Gozsdu-udvarba, merthogy ott még a többiek nem jártak. Nem volt tömeg, de minden asztalnál ültek. Eleredt az eső. Fokozatosan ürült ki a placc, mindenki az árkádok alá menekült. A végén csak én maradtam a helyemen. A külföldiek bólogatva egyest mutogattak felém hüvelykjükkel. Fáradt voltam a rohangászáshoz, meg amúgyis melegem volt.
A Pipis-hegyi csata végén
Eláztunk hát kettecskén.
Nem volt ott más,
Csak a söröm meg én.
I?m drinking in the rain.
2003. július 19.
Trencsén, Pohoda Fesztivál
Világgá ment az Ördög
Az út maga semmi csoda. Autópálya, szántóföldek, lakótelep-városok. Bár Nyitra belvárosa, ahol pár percre eltévedtünk, azért szép. Az odaérés-ügyi kiírások elég furcsák: írják, hogy erre van Trencsén, még 68 km. Hát megyünk rajta előre, egyszercsak kiírják, hogy Trencsén 74 km. Ez még különféle számokkal még sokszor ide-oda váltakozgatott. Megláttunk egy várat a balszélen, na ez lesz az. A vasútállomás restijében, a Kabóca szójárásával élve, Ittasellátóban, megebédeltünk. Rántott húst húztunk krumplival meg Topvár sörrel. Bár lehetett volna menüt is választani: mágyárszki gulas knédlivel meg 3 deci kólával, inkább meghagytuk azt az exotikumra vágyó helyieknek. A rendőrök nagyon kedvesek arrafelé, megkérdeztük ?melyik út megyen itt a fesztiválba?? De nem tudtak magyarul. Aszonták, hogy ?gyú szpík inglis?? Mondtuk: ?jesz?. De ettől leblokkoltak. Kiderült, hogy ennél többet nem tudnak ők se. A népek közötti barátság jegyében kedvesen mosolyogtunk egymásra, aztán végül kocsijukba szálltak, és odavezettek. Mosolygós szekuritis aszondi, hogy: ?jónapot!? Na erre elkezdtem neki elmesélni, hogy megjött az Ördög, most mi legyen? De kiderült, hogy a jónapotig terjed a magyar szókincse. Szerencsére arra járt egy sztédzspasszos szőke szépike, ő már bírt eu-kompatibilis nyelvvel, intézkedett. Egy lakótelep-fesztivál volt ez. Nem is nagyon értettük, hogy lehet teraszon száradó tigrises törölközős lakóházak között, ereszd el a hajamat-ot rendezni. Megmutatták, hogy ide leparkol, oda meg vagy háromszáz méterre tömegen keresztül gyalog behord. ?Na bazz!? Ahová megálmodva lettünk egy csarnokszerű Meteós hangulatú, oszlopos, levegőtlen, ötven fokos művház volt, nyolcvanas évek fíling. Az emberek elég furcsák, kinézetre hasonlítanak a hazai fesztiválozókra, annyiban különböznek csak, hogy végtelenül bunkók. Cipeli az ember a tömegben a nagy nehezségeket, nem állnának odébb, csak gyanakvóan, kit üssek le-ül néznek. Nincs az a mindenki-mindenkivel hangulat. Elhatároztuk, hogy inkább még se alszunk itt, lejátszunk és ?show must go home?.
A technikusok kedvesek, a ránk összegyűltek érdeklődőek voltak. Ha ötvenen néztek minket, akkor sokat mondok. Táncikáltak, megtapsoltak. Olyasmi érzet volt, mintha három évet visszaugrottunk volna az időben, amikor még nem ismert minket a kutya se, vagy legfeljebb csak az. Na jó, mondjuk idegenországban ne számítson az ember másra! Kiderült, hogy páran mégiscsak értik, hogy mi van, sőt énekelték is elvétve a dolgokat. Amikor mondtuk a végén, hogy szevasztok, váratlanul hatalmasan ordító visszázás kórusodott. ?Mi a fene?? Egyébként összességében a körülményekhez képest jó koncert volt, aki ott volt lelkesedett. Volt, aki a népies dallamokra, hangszerekre világzenét sznobul szeretően bólogatott. Amikor a számok között elvétve magyarul ordibálgattam, a többség csak nevetett, hogy vajon miről beszélhet ez a hülye?
Megbeszéltük, hogy nem azonnal indulunk, még egy kicsit megnézzük, hogy szórakoznak szlovák szomszédék. Eljutottunk a szlovák Ladánybene koncertjére, az a nevük, hogy Polamik. Voltak ott vagy ötezren, mindenki boldogan táncolt mezítláb. Bekiabálta az énekes, hogy ?rucski a bálú?, erre mindenki a feje fölött tapsolt. Többször aszonták, hogy Jamaika, a többit nem értettük. Volt egy olyan sátor, amibe egy szívecskén keresztül kellett bemenni. Bent nyugágyakban heverészett a fáradtság, velük szemben egy dídzsé pörgetett, mellette két oldalt nylonfóliából csinált akvárium volt, azokban két bazinagy felfújhatós távirányítós műanyag hal lebegett súlytalan, a hátuk mögött meg a tenger cápákkal. A sátor előtt Zlaty Bazant léghajó. Kijött két csehszlovák a sátorból és aszonták: ?Á, Bazsi!? és arra irányították lépteiket. Tehát kedves honfitársaim a származási helyen ráleltem az Arany Fácán közkeletű becenevére, amit eztán honosíthatunk! Volt még gomblyukba tűzhető villogó miniegér, gitár, meg szívecske. De az egészben a legjobb az volt, hogy olyan sok volt az elosztó hely, hogy sehol se kellett sorbaállni a komlóvirágteáért. Sőt, aki már elfáradt odamenni, ahhoz csini csajok jöttek oda tálca sörökkel. Egy ilyennek én is eléugrottam, mondtam, hogy Sztop! Vettem tőlük egy löketet, de fene meleg volt, úgyhogy diszkréten hátra hajítottam. Egy korsó Bazsi 21 korona, ami ha jól kimatekozzuk kb. 130 forint. Lehetett kapni hamburgert is, a Zsombi kért is egyet, mert neki még korai volt a Restiben való étkezés. Belenézett a buciba, hát párizsi volt benne. Viszont wécé, az nem nagyon volt a kavalkádban. Mire találtam egyet a wécésnéni pont bezárta. Nem kevesen sorakoztak előtte a megváltó nyitásra várva. Kihasználtam hát bennfentes mivoltomat, és a buszunk mellé sztédzspasszoltam magamat a Rex felügyelős szekuritisokon keresztül. Kétszer is jól megugattak. Egyik vizelésem alkalmával összetalálkoztam a Brusival, aki a Pityuval levált rólunk, mert szuvenírt mentek szerezni, ez a program meg ugyebár engem kevésbé érdekelt. Mondták, hogy megtalálták a nagyszínpadot, vagy harmincezer emberrel. Sokkal nagyobb, mint a szigeti nagyszínpad. Mondtam, hogy gyerünk oda! De aszonták, hogy már vége. Kár.
A sok szép élmény után hazaeredtünk. A kifele csorgás közepette, letekert ablakon keresztül kérdést intéztem a fesztiváli járókelőkhöz, hogy mit jelent az a Pohoda. A válaszok: 1. ?Disz iz frídom?, 2. ?Indzsoj de plezsör?. Na ebből megpróbáltunk összerakni valami egyszavas értelmeset, ekkor hirtelen bekiabáltak az ablakon, hogy ?Itt megy az Amorf Ördögök, olyan jó hogy itt voltatok?. ?Háhá haverok, mondjátok csak meg mi az a Pohoda!? Nos tudja meg a nagyvilág, azt jelenti, hogy nyugalom. Szóval ez a lakótelepi szeméttelep utcabál volt a Nyugalom Fesztivál.
2003. július 25.
Hajdúböszörmény, Kotta Fesztivál
Apu és Anyu a Hortobágyon, avagy egy korai Jancsó film negatívja
Igazán családias hely hatalmas sárban. Az ide együttérkezők nem veszíthetik el egymást. Két színpad van egy kisebb a hevi metálnak, és egyéb helyi érdekű kisebb halaknak, és egy nagy a távolból érkezőknek. Meg még van a ?Nagyapa koktélbárja kis segítséggel? a jazznek és a dixilandnek. Úttörőtábor lehetett itt régen, de volt, aki laktanyát sejtett.
Mi a nagy színpadra lettünk beosztva. A haverekkel (Borsi elnök úr, Kisó, Ulics Tibike) való parola után belevágtunk a megmutatkozásnak. Nőtlen előadás volt az aznapi, trombita-üzemeltetőnek berántottuk a Subicz Gabit a Mon-chi-chi Potenciálból. Az előttünk lévő zenekarra (Narco Polo) megjelent igen csak foghíjas tömeg, ránk, teltre dagadt. Táncoltak, ismertek, szerettek. Dagasztották a hatalmas sarat, ami aznap délelőtt alakult ki Jimmy oroszlánkönnyei nyomán. Viszonylag hamar letakarítottak minket a színpadszolgák, ugyanis rajtunk akarták behozni a Narco-ék által teremtett csúszást. Az eset kapcsán utólag az Elnök úr meg az MZ háborgott is egy keveset, hogy ki volt az az áruló, aki leszólított minket. Na mindegy, így alakult.
A papírmunkát követően Borsi urammal meglátogattuk a Nagyapa koktélbárját. Bevezetett a sex on the beach nevű alkoholos oldat okozta gyönyörbe. Megegyeztünk abban, hogy azonos nemünkre való tekintettel nem fogom őt megdugni a focipályán. Visszakeveredtünk a többiekhez, belém karoltattam a MoncsiEncsit (kitől oly szívesen csentem puszit a díjátadón még anno a hajdú you do-ban), és így kettecskén meglátogattuk a hevi metálosokat. Nem nagyon bírt minket maradásra az élmény, hát visszarántottam a koktélbárba. Remek dixiland band nyomatott ?Fly me to the moon?-okat, jól csúszott a szex onde biccs is. Kissé megmárosodtam. Egy ferwell-kissz és felültünk a Zsuzsi vonatra.
Titkos belső információ következik. A zenekaron belül a Zsombikoala engem anyunak szólít, ugyanis én vagyok mindig az aggódós a koncertek előtt. Én szervezem össze, hogy hánykor legyen a gyülekező a kirándulásokhoz, folyton ostorozom, és terelgetem a tagokat a benzinkútaknál, hogy ?erre nincs idő!?. Amikor messzebbre vagyunk szólítva, szendvicseket készítek a kis ?családnak?, melyben a BrusiBolivár az Apu. Ő ért a technikai dolgokhoz, meg mi hogy kell szóljon stb. A Zsombi meg a Pityu termetükből adódóan a kisgyerekek, akik mindig hátraülnek a buszba, és odafelé sokat alszanak (a Pityu visszafelé is). Az én helyem elől van az anyósülésen, hát valahogy így utazunk.
Hazafelé a Hortobágyon megálltunk hugyálni. Az elfogyasztott szexondebiccs-ek hatására valahogy eszembe jutott, hogy ugyan már vetkőzzünk meztelenre, és szaladgáljunk a pusztán. Remek ötletemhez csak a Brusi csatlakozott. A fű hálistennek selymes volt, párszor eltaknyoltunk. Nagyon felemelő érzés volt ez a nudista holdfényfürdő a büdös nagy Alföldön. Végtelenül szabadnak érzetük magunkat, teli tüdőből sikítoztunk. Mi voltunk ketten a Jancsó filmek negatívjai. Azért negatívok, mert ott a pusztában meztelen nők szaladgálnak nappal, esetünkben meztelen csávók szaladgáltak éjjel. A többiek zokogva, röhögve kapaszkodtak a busz oldalába, különösen a Kabóca nem tudott sokáig megszólalni. Aztán letörölték könnyeiket, és valahogy belapátoltak minket a buszba. Néhány sörkészlet feltöltésügyi benzinkúti megállással hazahajtottuk a szekeret.
2003. július 27.
Taliándörögd, Klastrom, Művészetek Völgye Fesztivál
Bocs rom!
A nyáron ez volt az első kibírhatatlan utunk. Negyven fok volt, végig pofámba tűzött a napsugár. A légkondis buszt lenyúlta valamilyen Budakalászi zenekar, mert csak abba fért be a nagybőgőjük. Minden utamba akadó wécében bevizeztem az agyamat, sok reggie zenét hallgattunk. Fejemre tettem a pólómat, olyan voltam, mint egy arab. Mire a völgy lábához értünk (Nagyvázsony), a nap már lemenni készült. Fellélegeztünk, gyönyörködtünk. Lekéstünk egy interjút, kiöntöttük a tagokat a Klastromnál. Visszairamodtunk felkutatni a Tibi Hendrix-et, ő ugyanis már előző nap lejött, mert volt egy másik koncertje a dörögdi plébánián. Nagy nehezen meg lett ő is, meg az erősítő berendezései is. Felvittük, kipakoltuk a cuccot. Indultunk Veszprémbe a Drapiért, mert kis félreértések kapcsán ő odaérkezett meg Debrecenből. Visszafelé felvettük a Borit Apátiban, merthogy ő a tíz nap alatt végig ott színházazott. Éjfélre csak visszaértünk a Klastromhoz. Így sikerült hát délután négytől éjfélig a Kabócával folyamatosan buszba zötykölődnünk.
Elkezdődött a koncert előtti tesz-vesz. Délután egy olyan sátrat kaptunk a cucc lerakásra, ahol a besötétedés után semmit sem lehetett látni. Körmünkre égettünk pár gyufát, majd tapogatózva estünk át egymáson többször. A Brusinak a koncert előtt öt perccel sikerült valahova egy padra letennie a számsorrendet, soha többet nem találtuk meg. Jót mosolyogtam magamban, hogy mit összebírunk bénázni, miközben a színpadhoz tapadva vagy ötezer ember, de az is lehet, hogy több, némán figyel, hogy mikor kezdjük már el. Élmény beállni ilyen körülmények között, de hát ez egy ilyen sport, nehéz a rock szakma. Azért elég türelmesek voltatok, köszi. Elkezdtük, felsikítottatok. Beindult a színpad előtti tánc. A helyszín úgy van építve, hogy a közönség nagy része padokon ül, úgy figyel. A színpad elé állni csak úgy kábé háromszázan bírnak. Jó közel voltunk hozzájuk, kibírták volna kötni a cipőmet, ha akarták volna. Nem volt rossz a konci, de sokkal többet is kihozhattunk volna ilyen sok emberből. A végén aszonta Zsuzsi exem (aki Szegedre ment orvosira), hogy olyan volt a Bori, hogy minden csávónak csorgott a nyála, a csajok meg irigykedtek, hogy basszus micsoda nő!
Reggel indultunk haza. Hamar újra beköszöntött a negyven fok, na meg pofámba a napocska. És beértünk a kurva pesti hétfő délelőtti csúcsforgalomba. Majdnem megdöglöttünk.
Mindennek ellenére még mindig ez a legjobb fesztivál az országban! Dörögd a legjobb hely!
Ez most így alakult, lehet hogy azért, mert a rom megbüntetett, annak okán, hogy már egy éve nem jártam ott. Tavaly is csak koncertezni evett oda a fene. Meg most se tudtam sokat beszélgetni vele, és azt is sörrel meg cigivel a kezembe tettem. De az is lehet, hogy azon sértődött meg, hogy nem írtuk ki a lemezborítóra, hogy ott készültek a fotók. Pedig ő nagyon szépre csinálta magát aznap estére.
2003. július 31.
Sziget Fesztivál
Sör és sár, avagy ?Hozd el anyádat is!? A szintiállványunk meg elutazott Kubába
Úgy voltunk tartva, mint a marha fontos emberek. Már előre felvettük a billogokat, úgyhogy az eddigi évekhez nem hasonlóan príma kék buszunkkal egy pillanat alatt bejutottunk a tojtojos ketrecünkbe. Kiöntöttük a holmit. Kaptunk kajajegyet a nagyszínpad mögé, a Kabóca odarepített engem kismotorral. Valami nagyon remeket vacsoráltunk. Ritkán járok étterembe, ezért tényleg nagy élmény volt ez énnekem. Az eddigi évekre csak a Sziámi emlékeztetett, ugyanis minden évben valahogy úgy alakul, hogy a vacsoránkhoz mindig őket hallgatjuk. Visszafele útközben a sárban összefutottunk a Heven Street Seven, aztán meg a Kispál zenekarral is, olyanok voltunk tisztára, mint a bennfentesek. Megmutató helyünkön épp a gyenge fél házat a Dzsudidzséj ugráltatta. Mivel sok volt az eső akkortájt, és ment a panasz a tévében is, hogy kevesen vannak a nézők, a Brusi úgy gondolta, hogy három embernek fogunk danolni. Hát nem az lett. Úgy tele lett ránk a sátor már a beállásra, hogy a gombostű már be se fért. Kár, hogy a Borit nem tudtuk felvonultatni. Ezidőtájt ő a Művészetek Völgyében tíznaposat színművészkedett. A reakciókon a hiány nem volt szembetűnő, remekül űzték az ördögöt. Amit a tévé mond, mindig megfogadom, hát ott volt anyám is, sőt még apám is. Fene meleg volt odafent, meg egy csomó füstöt is nyomtak a pofánkba, hogy színesebbek legyünk. A negyedik szám környékén majdnem végelgyengültem, de aztán mégiscsak győzött a sportosság. Patak izzadságban telt a szórakoztatás. A Drapi elő is vette a karatés izmait a pólója alól, úgy kószafaszált keresztbe-kasul félmeztelen. Ez nekem még egy plussz kis feladat, hogy ilyenkor átugrándozzak a kábelén. A legfontosabb pillanatban ?amikor szólózott- azonban sajna még se sikerült, kirúgtam a bigyót és elhallgatott a műszer. Bocsesz. Mellettem a Moncsicsi trombitás, Subicz az elején panaszkodott, hogy baj van, mert ő még ennyi ember előtt még soha. Mondtam neki, hogy ne törődjél te semmivel se, csukd be a szemedet, aztán fújjad! Összességében jól megfeleltünk, remeket sikeresedtünk. Tényleg rengetegen jöttek oda csak miattunk. Az utánunk jövő -egyébként nagyon jó- spanyol zenekarra megint félházira esett vissza a nézettség. A levánszorgás után fene sok média rám ugrott ?nem mintha bármi mondanivalóm is lett volna-, azt várták, hogy mint egy nagy sztár, most jó okosakat és boldogakat fogok válaszolni, de azt hiszem leesett nekik hamar, hogy a Szabi csak a Dob utcából jött ide, mert aszonták, hogy koncertezzen, amúgy meg elég egyszerű, kevésbé médiakompatibilis gyerek. Kellett beszélni a Rajongó újsággal, a szegedi rádióval, a Viva tévével. A Brusi meg egy francia kérdezőlánynak mondott hosszasan dolgokat angolul. A Viva tévések nagyon örültek a hangversenyünknek, azt mondták, mi vagyunk az egyetlen magyar meghallgatható, meg ez volt ám a koncertolás, meg igenis legyünk büszkék magunkra, csak így tovább, meg ezek. A szegedi rádiónak meg a bugyuta cicis számot kellett fényesíteni, mert ők azt rotációzzák. Alaposan kifáradtam mire a dolgok végére értünk, hosszasan ültem a ketrecben egy elhagyott széken. Egyperces együttlét sem hiányzott senkivel, nemhogy egyhetes. Már sok éve nem kedvencem ez az egész. Eléggé kamunak tartom, amit olyan nagyon híresztelnek, hogy itt az emberek teljesen másmilyenek, mint kint a parton. Most attól, hogy valaki két napra pirosra festi a haját, és úgy hány sokat, még nem lesz fene megváltozott. Ez csak amolyan agyon marketingolt mókusvakítás a tiniknek, csillámpor szórás amúgy sem tisztán látó szemekbe, látszat szabadság.
Ekkor felhívott a Tibi, hogy menjek a pestiesti víájpíba, kellemes kerthelység fakerítéssel, viszkivel meg cigányzenekarral, meg két lánnyal, akik szeretik az ördögöt. Át tud csúsztatni a kopaszokon. Átültem oda. Furcsa volt, de nem szólt oda a tufca-tufca. Szellősen ültek az emberek asztaloknál pont elegen. A zenekar körbe-körbe járt, mindenkinek eljátszotta a kedvenc nótáját. A fáradtságtól nem maradt semmilyen tulajdonságom, úgyhogy nem volt különösebben dalos kedvem, hát a mi asztalunk be is égett kissé a cigányok előtt. Kihívtak a ketrecből a nép közé ülni, találkoztam a jóbarátaimmal, a Tücsi-Kyra-Keszi aranyhármas hölgykoszorúval, meg egy idő után a Kabóca is előkeveredett. Ő a szigeten a világzenei nagyszínpadnál főelintéző. Elvileg pilótának van beosztva, de bármi gondot azonnal megold. Neki ez az egy hét olyan, mintegy akciófilm. Ilyen helyzetek adódnak például, hogy odalép hozzá a főnök, hogy ebbe a zenekarba mindenki csak rizst akar zabálni, de három tag benyomta az összeset. Kap rá tíz percet, hogy egy szakáccsal átugorjon a nagyszínpadhoz, és onnan hozzanak egy kondérral. Kabócánk maga elé tesz ilyenkor két Inkál motorost, aki lökdösi a busz előtt szerte-szana a tömeget. A tötyörgő szirénázó mentőautó csak irigykedve pislog utánuk, hogy micsoda intézkedés ez. De a fő szórakozása a nép között járva, a szekuritis kopaszok tesztelése. Ha lát valami kis balhét, odamegy, és magyarázni kezd. Kivárja, amíg elég nagyra dagad a nyaki ütőér az ostobán, és amikor már lendülne a nagy marhalapát, előkapja a pólója alól a kábé húsz sztédzspasszát, ami minden helyre szól, még a legtitkosabbakra is. Ettől az epilált koponya azonnal lesápad. Ekkor Kabócánk azonnal támadásba lendül, és ordítva kiosztja a hülye erőfitogtatót, aki megszégyenülten ?már elég sokan oda is néznek- disznófarkat behúzva, elkullog a helyszínről. Hát így nyaral Kabócánk minden nyáron egy hetet. A fő profil persze a világhírességek hozása-vivése.
Elegünk lett a mából aznapra, hát hazaindultunk. Valahogy a buszba maradt a Brusi szintiállványa. Másnap véletlenül felnyalábolta a Buana Vista Social Club, és elvitte magával haza Kubába. Mindegy, legalább az lásson világot! Neki legalább sikerült az élet.
A fő tapasztalat az egészből: A víájpís tojtojok ugyanolyan koszosak, mint a népé. Pedig ez még csak a második nap volt.
2003. augusztus 2.
Monostorapáti, Művészetek Völgye Fesztivál
A Kabóca sziget-ügyi fontoskodása kapcsán nem volt elmozdítható, hát kaptunk egy ötven év körüli pilótát, a Gabit, meg az utánfutós buszát, ami a szántóföldeken kissé nehézkesen mozgott. A tagokat szanaszétről kellett összeszedni a műsorhoz. A Gyuri Dörögdön árult. Feltörték a Fonó standját, ahová bekéredzkedtette a dolgait. Ellopták három dobját, majd az utolsó napon a sátorból a hálózsákját is. Igaz nem az övé volt a sátor, hátul állt a Klastrom mögött a sötétben, üres volt, hát Gyuri pajtás belealudt. A Tibi meg már előző nap lejött, mert adódott egy koncertje valami németekkel a romnál, másnap délután meg a saját kvartettjével a dörögdi plébánián. A Bori meg a tíz napon keresztül a színházával lavórból evett napra kitett pörköltöt Apátiban. Hát összesöpörtük szertegurult alkatrészeinket, megérkeztünk. Nem volt ott szinte senki. Ajaj. Amikor a beállás alkalmával a Zsombi beütötte az első pikket, fene tudja honnan, elkezdődött a gyülekezés. Mire készen lettünk, népes forgatag kerekedett. Lettetek vagy ötezren (ezeket a közönségszám-ügyi megsaccolásokat kevésbé sejtem, ami ezzel kapcsolatos tudomány belém szorult, az a Fradi meccseken költözött belém. Tíz évig ugyanis bérletünk volt apámmal, és ott mindig bemondták, hányan vannak). Enyhén fáradtan lendültünk neki a jókedv csinálásnak, össze is kaptunk kicsit a kezdőszám tekintetében közvetlen a deszkára lépés előtt. De aztán úgy alakult, hogy életünk tán leghangulatosabb megmutatása kerekedett. Remekül működtek az ördögűzők, itt aztán tényleg mindenki táncolt, lelkesedett, nagyon jó volt lenézni. Hatalmasat sikeresedtünk. A cicis számnál felmászott egy manusz, olyan kalapban mint az enyimé ?már azt hittem, én vagyok az- a Borihoz, és autogrammot kért tőle a seggére. Volt egy előtér táncosunk is aznap este, a Sárika havernőnk. Prímán bujásította a hangulatot, a cicisnél le is tapiztam. A Míres számnál meg felkeveredett egy alaposra ivott, hétköznapjain sem normális középkorú elhervadt, bepárásodott szemüvegű virágszál. A dolgok folyása kevésbé érdekelte, énekelni akart, egy TibiHendrix szóló közepette. Mikrofonhoz lépett, és elkezdett egy-egy ?egyezni. Megpróbáltam felkérni egy táncra, ez ilyen helyzetekben általában működni szokott, ezúttal nem talált értelemre. Végül a Gyuri átkarolva fölemelte, és kivitte a mezőre. A Konfettis számnál meg egy négyévforma kislány (utólag kitudódott, hogy Diána a neve) keveredett ördögségünk soraiba, kis téblábolását követően a Bolivár az ölébe ültette, és megtanította zongorázni. Nem pont azt játszotta, amit kellett, de legalább így bebizonyosodott, hogy nem vagyunk pléjbekk. E jól sikerült közjátékok tovább emelték, az amúgy is kellemes jókedvet. Volt számok alatti vastaps, egyszerre integetés, közösségi érzés, sok mosoly, ÉLET. A lejövés után sokan jöttek oda, a Huzella Péter (Kaláka) lázasan keresgélte, hogy ki a zeneszerző. Elévetettük a Bolivárt. Vagy tíz percen keresztül levegővétel nélkül áradozott, hogy micsoda fantasztikus az Ördög. A Brusi teljesen odaolvadt, ő ugyanis gyerekkorában nagy Kalákás volt, táncházba is járt, nagy idolja a Huzella mester. Ezáltal lett ő zenész tulajdonképpen. Az Ej-haj kisöcsém! volt a kedvence. Még a gimibe el is indultunk egy Kaláka tehetségkutató versenyen a másik zenekarunkkal, a Csővázas Angyalokkal (ebben a remek zenekarban Brusival voltunk ketten, a többi hülye fiút az osztályból kihagytuk, ők csak az Amorf Ördögökbe lehettek benne). A Brusi dobozgitáron pengetett, én meg írtam nagyon rossz szövegeket és azokat elénekeltük. Pl. A kis csillag című ócskaságunk:
?Fekszek a kihűlt földön
Csillagokra nézek
Csak ő érti meg, amit most érzek
Én és a kicsi csillag egymásért vagyunk
Ha elhagy minden, hát meghalunk.
Ő nekem rendeltetett, a porból értem vétetett,
Ő bocsátja meg az elkövetett vétkeket.
Ha kihuny bennem az élet, a csillag is a sötétbe téved
Ebből tudod meg, hogy lelkünk örökkön eggyé lett.?
Nem pont így volt, de nem kár, hogy nem emlékszem rá. Hát ilyesmi volt a megboldogult tinikor bénasága. A versenyre bevettünk még egy gitárost, meg egy csávót -aki már nem tudom mit csinált-, meg még valami csajt, hogy énekeljen az is. A saját számokon kívül volt egy kötelező gyakorlat is, egy nagyon rossz Dzsida Jenő verset kellett megzenésíteni: ?Mi ez a furcsa, vézna sípszó? Mi ez a selyemlágy vén zene?? vagy valami hasonló. Nem nyertünk semmit, de a végén kezet foghattunk a Gryllusokkal, meg a többi zenekar taggal, hogy csak így tovább. Na hát most sok év múltán kezet fogtunk egyikükkel ismét. Ez az Apátis koncert (nem ettől) volt ezévi nyáresti jövés-menésünk legjobbika.
Módomban áll beszámolni, egy hajnali tarkáról. Pestre érve nagy szirénázásra lett figyelmes a szendergés. Legyintve hagytuk, hadd múljon! De nem akart szűnni. Körbeutaztuk a várost, a hang jött velünk kitartóan. Mikor engem öntött ki otthon a Zsuzsi-vonat, csak sípolt tovább a fülsüketítés. Rájöttünk, hogy az utánfutóból jött a hangzavar. Valamely kanyarban bekapcsolódott a Brusi ordibátorának rendőrsziréna funkciója. Hát jó reggelt Erzsébetváros, jó reggelt Budapest! Minden megszakított hajnali álomtól elnézést kérünk!
2003. augusztus 16.
Esztergom, Szent István napok
Erste Stefán napi szotyi, lufi, rágó
A koncert előtt egy héttel, éjszaka forgatott velünk az emtívi juróp, a tárgykörben, hogyan buliznak a zenekarok Pesten hajnali ötkor. Körbecibáltak minket a városon. A Yonderboi lakása volt az ütközőhely, az volt a szerepünk, hogy mi vagyunk a haverjai, és megyünk együtt a buliba. Eléggé szilveszteri hangulata volt az összejövetelnek, pörgött egy diszkógömb a szobában, ettől hamar elszédültem. Kamerába nem nézve ügyesen lementünk a lépcsőn, és átvetődtünk a Gozsdu udvarba, a Szóda kertbe, majd az A38-ra. Aztán meg felmentünk a Citadellára (ott de hülye diszkó van, asszem aznap este ott csak mi ittunk sört). Utána lepattintottak minket a Feneketlen tóhoz. Akkorra már a stábba beépülve olyan lázasan kerestem a helyszínt a Yonder interjúhoz, hogy marha nagyot estem a nádasban. Azt is akarták, hogy eljönnek az Olimpiai Borozóba, meg a Csengerybe, de mondtam nekik, hogy ez nem cirkusz, ott nem fogtok emtívískedni. A séta végén a Kabóca buszába maradt a kalapom, hazavitte, kitette, őrzi.
Az esztergomi menés előtti éjszaka ellopták a buszt, amivel mentünk volna, úgyhogy nem a Kabóca lett a pilótánk aznapra. A kalapom fejemre kerülését nem sikerült összeszervezni. Jött velünk viszont Miklósvölgyi Csabi barátom, akivel pár hete kitűztük az életcélt: 2040 nyarán eladunk mindent, szeptember elsején beköltözünk az öregek otthonába, és iszunk, amíg meg nem halunk. Lesz addigra már pár halálos betegségünk, jót fogunk egymáson röhögni. Csabikám pazarul öltözött aznap estére ?azért ért ránk, mert az asszony meg a két gyerek elutazott nyaralni- lekaptam a fejéről a sapit, amit spanyolba? shoppingolt. Ez egy kockás simlis sapka, amilyet a mediterrán nyugdíjasok előszeretettel -vagy anélkül- mindig viselnek a padonülési magukelénézés alkalmával. Egyébként borzasztó, hogy nincsen Pesten normális kalapos ?vagy én legalábbis nem nagyon láttam-, mindegyikbe van három női szalmakalap, meg két surda, oszt jóvan. Ott meg spanyolba?, Csabikám bement a boltba, nyakában a centivel elélépett a csoszogi, megmérte a búráját, és elépenderítette a méretében a végtelen készletet. Minden tök olcsó volt, és nagyon baba.
Amikor Esztergomba értünk a Bazilikánál megpillantottunk egy hatalmas színpadot, olyan igazi bazi nagy népstadionost. Kissé meglepődtünk, és tátott szájjal áthajtottunk az istvánakiráj főpróbáján. Senki nem állt elénk. Aztán csak kiderítettük, hogy jól éreztük, nem itt leszünk. A helyszínünk igazi magyaros, dáridós, ródsós népbüfé volt. Sose szerettük az ilyen vásári kavalkádos mutatkozást. Minden gagyi kapható, ami kétezer év alatt feltalálódott, hugyozni meg persze sehol se lehetett. Előttünk a Bergendy játszott langyos oldbojszos műsort, olykor még politizálgatott is az öreg kopi. Csíkos egyenruhában voltak, remek vót. Volt egy nájlon öltözősátor a színpad mögött, ennyi volt a bextédzs. Megtapasztalhattam, hogy a Bergendy bácsi a fellépő ruci alatt nem hord alsógatyát. Megtudtam, hogy az öreg együtt végzett a Tibivel a Zeneakadémián, még valamikor nem ma. Az ingyenességhez képest nem voltak túl sokan. Jó pár család haza is tolta a babakocsit utánuk, hiába mondta a konferanszié ?aki olyan volt, mint a Levente Péter-, hogy van még kolbász, meg most jön az est fénypontja (ki is húztam magamat a bokorbahugyozás közben, hogy mi vagyunk a fénypont, Bergendy meg az előzenekar). Mire beálltunk pár fiatal is valahonnan előre állt. Hadd szóljon! A Tibinek a második számnál elpattant az egyik húrja, izgi volt nélküle. Az emberek egész érdeklődőek voltak, anyukák mosolyogtak, beszórakozott apukák diszkózgattak. Csak eltelt ez is valahogy. A végén teljesen meglepődtünk, hogy nagy visszázás kerekedett, kétszer is visszajöttünk. Összefutottam egy itteni haverommal, aki valami megyei főrendőr. Tavaly találkoztam vele, amikor egy itteni művházban húztuk a Ladánybénával utánunk. Mesélte, hogy már másnapra meg lett a hiradóban emlegetett, nyakon szúrós diszkós kis köcsög, aki azért csak megrakta azt a szegény lányt, amikor az már meghalt. A csávó egyébként valami milliomosnak a kisfiacskája, akinek ugyebár nehogy már nemet mondjon valaki (elég durva eset). Végül ezen haverjaim rendőrautóján hoztak haza, hogy útközben átbeszélhessük a világ nagy folyását. A Műhely zárva volt, nyár végéig felújítják.
2003. augusztus 22.
West Balkán
Különösebb említésre valóság nem esett. A színpad megszépült, lett profi teteje, hízik a birodalom. Már jó délután becsekkoltunk, előtte még fel kellett lépcsőznünk nyilatkozattétel szempontjából a Café Rádióba a Somához, meg a Sex Actionból a Szaszához. Ez egyébként különös, hogy bármilyen rádióba bemegyünk, mindig egy régi hevimetálos idol a műsorvezető, akinek régen a koncertjein tiniskedtem (pl. Danobius ? Abaházi Csaba), úgy látszik helyesen írták meg a Pokolgépnek annak idején: ?A rock-sztárból bonviván lett, elfelejtve mi jelent a rakkendroll?. Azt gondoltam, hogy a cicis szám kapcsán alapos nemi életi átvilágítást végez rajtunk a Mamagésa, ez hálistennek elmaradt. Apukák telefonálgattak be, hogy a gyerekem 6 éves, ez a kedvenc száma, már nagyon unja folyton ezt hallgatni a kedves papa. Arra a nyereményes nehéz kérdésre azonban, hogy ki a gitárosunk, senki sem bírt felelni. A Soma egyébiránt a régmúltban együtt élt a Tibivel, sok színes kalandot hallottunk kettejük románcáról. A Tibi akkortájt a margitszigeti víztornyot takarította, a jól végzett munka után előszeretettel másztak fel kettecskén kukkerral figyelve a női napozót. Azokban az időkben, a Soma hálóingben járta a várost.
Hatra kiértünk a West Balkánba. Az MTV raktárból kihoztak nekünk állólámpákat, ettől kellemesen otthonos hangulata lett a színpadnak. Nyolcra végeztünk a beállással, még senki sehol. Jó szokás szerint a többiek átmentek az Aranyhalba megenni mindent. Én maradtam, leültem a bejárattal szemben, úgy figyeltem a lassú ütemű gyülekezőt. Mire ütött az óra, viszonylag tele lett, azért még fértetek volna. A vége felé az első sorba beállt négy kigyúrt diszkós köcsög, akiknek az a szórakozása, hogy mindenkit basztasson. Nagyon elégedettek magukkal ilyenkor. A Gyuri oldalán voltak, elkezdték dobálni a Gyurit cigis dobozzal, meg marha vicceseket beszólogatni. Nehéz volt nem észrevennem, de nem tehettem semmit. Ilyen a köcsög profizmus, hogy nem kell felvenni a dolgot. Nyomni, mintha mi se történne, ugyanis a többi pár száz ember, mit se tud erről a zavaró tényezőről, nekik ugyanúgy kell adni a szépet, mint addig. Párszor eszembe jutott, hogy lehetne akár a fejük a focilabda, ideje volna már rúgni egy szabadot. A Kabóca utólag azt mondta, hogy úgy kell ezekkel a nyomorultakkal bánni, hogy hagyni, hadd csinálják, ettől marhára megerősödnek. Másnap egymás hátát veregetik, hogy de jót mulattunk, jól megadtuk mindenkinek. Majd egy pár alkalom múlva, amikor már azt hiszik, hogy sebezhetetlenek, jól pofán verni őket, hadd zuhanjanak jó magasról hatalmasat. Csak ez lehet számukra emlékezetes. A többi rész, ezt leszámítva ? ha ezt le lehet ? jól sikerült, sokat táncoltatok, jól elvoltunk, a ráadásban alaposat félmeztelenkedtünk. Utána azonban nagy hajnalig tartóba nem szaladhattunk bele, mert másnap Komáromba kellett tolni a szekeret.
2003. augusztus 23.
Komárom, Komáromi Napok
Messzi asztaloknál kolbászt esznek páran, avagy Búcsú a tojtojoktól
Kint tombolt a Budapest Parádé. Mindenfelé szakmunkás diszkósok pezsgővel a kezükben kurjongattak. Cici fesztivál. Na meg egy-pár dacos homokos ősember ruhában (nem a melegekkel van bajom, csak ezzel a magamutogati önhirdetéssel). VV Sziszit még nem verték meg, ott ugrabugrált az egyik ciciközpontban. Kénytelen voltam átmenni a kavalkádon, ugyanis a Brusi akkoriban az Andrássy túloldalán lakott, a Kmetty utcában, és épp hozzá igyekeztem, hogy amíg ezek idekint a napon tufca-tufcáznak, mi bezárkózzunk a lakásba, és összerakjunk pár érzelmeset. Ötöt sikerült is megheggeszteni. Az ember a lemez-csinálomi munkálatok elején mindig azt hiszi, hogy kész vége, több nem lesz. Annyira kilátástalan az az üresség, ami a nekikezdéskor van. Ez minden művészeti ágban így lehet, számomra ez már közhely, csak azért írom, hogy ti is tapasztaljatok valamit, akik esetleg nem feltétlenül alkotói tevékenységgel foglalkoztok. Aztán az idő mindent eldönt, valami csak lediktálja az új számokat. Ezúton tudatjuk hát a nagyvilággal, hogy a harmadik lemez elkezdett lélegezni, a szülés időpontja még nem megállapítható.
Jó, hogy végre vége van a nyárnak, azt mindig is utáltam. Világéletemben őszi ember voltam, az olyan szép színes, meg levegőt is lehet kapni, meg levélhullás, sötöbö. Ha minden összejön, lesz az újon egy olyan száma a Borinak, amin a háziasszonyok elsírják majd magukat. A mostani címe a szösznek, Nagy meleg pulóver. De sok előzetest nem akarok írni, még nem nagyon látszik a dolog vége, de az eddigiek alapján nem biztos, hogy hallgathatatlan lesz a végeredmény. Illetve ez egy relatív dolog, inkább úgy fogalmazok, hogy a mi értékrendszerünknek meg fog felelni, a többi nem számít.
Idő lett. Át kellett menjünk a Borihoz az Almássyra, ott volt a találkozóhely. Ismét alkalom nyílt hát átvágni a parádén, remek volt. A Brusi fel se nézett a telefonjáról, sms-t írt, tököm tudja kinek. Szemmel láthatóan őt is marhára izgatta ez az eset. Tréfás volt hallgatni a Borihoz egyenként érkezők szitkát, hogy mennyire nagy köcsögségnek tartják mindahányan ezt az egészet. Legjobban a Tibi volt berágva a sok diszkópatkányra.
De térjünk át a dolgozat igazi tárgyára: Táncolj Komárom Parádé!
A Jókai-ligetbe lett megrendezve a szokás szerint számunkra nem derült ki, hogy mi. Megérkeztünk egy vadidegen helyre, ahol azért mégis mindig úgy alakul, hogy minden ismerős (hasonló tapasztalat Salgótarján, Esztergom). Ez is egy ingyenes városi ünnepély volt, messzi asztaloknál kolbászt ettek a családok viszonylag szép számban. A koncertek különösebben nem izgatták a kedélyeket. Előttünk a szegedi Ez Gáz zenekar játszott. Két hegedűs csaj, gitár, basszgitár, dob. Eléggé jobbos érzelemvilágú produkció volt. A lézengők között egy igazi archetípusos disznó fejű mogyoróra lettem figyelmes. 20 év körüli csávó volt, kábé 150 kiló, alaposan beszórakozott kopasz fej, pólóján: ?Magyar vagyok, nem turista? (gratulálok). Szemébe nézni rosszabb volt, mint egy másnaposság.
A színpad kissé túl lett méretezve, pláne így, hogy alig álltak elé nézők. Ha ötven embernek nyomtuk, akkor sokat mondok. Mindegy, nem nagyon foglalkoztunk a körülményekkel, aki ott volt az jól szórakozott, a többi nem érdekes. Sokkal jobban éreztem magam, mint az előző estin. Valahogy jobban sikerült a transzba kergetődés, holott ehhez semmiféle katalizátor, vagy tömegből jövő energia nem segített hozzá. Sajna útlevelet nem vittünk magunkkal, pedig odaát éjfélkor kezdődött valami buli, hát ezúttal nélkülünk.
Lanyha keveredést követően – melyben összeismerkedtem egy hajléktalannak tetsző faszival, aki elmondása szerint, a rákövetkező héten nyitja a fitnessz termét, az ottani mit tudom én, melyik utcában, ahová lett egy örökbérletem (sokat fogok járni asszem) ? megcéloztuk Visegrádot, hogy ott kiöntsük a Borit a nyaralójába, mert másnap haza kellett vinnie apukájával a macskát. A buszban történő gázsiosztáskor a Bori nem bírt visszaadni egy ezrest, ezért arra köteleztem, hogy mutassa meg a cicijét. Kabóca majdnem árokba hajtott. Még mielőtt elértük volna Visegrádot, beugrottunk egy helyi ittasellátóba, amit Pesten inkább játékteremnek mondanak. Volt csocsó. Elég szűkhely volt. Míg a többiek önfeledten játszadoztak, én remeket diszkóztam a Borival az asztalok között. Nagyon fel voltunk dobódva. Lehet, hogy most éreztem életemben először, hogy tényleg szórakozom.
Ezzel a 2003-as nyár lezárult. Jöhet az ősz, az alkotás időszaka.
Viszlát tojtojok, egy évig nem találkozunk!
2003. szeptember 10.
Zöld Pardon
Manőver zsinór, avagy kis Brezsnyev figurák a zsebben
A tévé már öt napja mondta, hogy aznapra senki ne gondoljon szabadtérre, zuhogni fog az eső, és max 17 fok várható. Rákészültem hát az elmaradunkságra. Amikor eddig a ZP-ben kellemesítettünk, mindig lógott a lába az égi nyálnak, gondoltam ezúttal már nincs esély a megúszásra. Ború volt, időnként feltámadt a szél, ?na most jön a vihar?-mondogattuk. A nyár minden napját innen néző helyiek, azt mondták ?nem baj az, nincs elmaradás, csináltunk már zuhogóban Bon Bont!?. Tehát a zöldút meg volt, már csak az ördögűzők hiányoztak. Már nyolc óra felé járt, üres volt a táj. Csak a kopaszok legelésztek az istállójuk előtt. Mire kijöttem az elnöki budiból (mert ilyen is volt itt. Amikor mentem a rendes népibe, rám kiabált a wécés néni, hogy ?te ide is mehetsz!?. Micsoda kiváltság! Szép szakma, szeretem.) már alapos gyülekezésnek eredt a fergeteg. Fél kilencre, mint egy nyári napon, úgy tele lett a parkett. Odagyűltünk a deszkára vivő lépcsőhöz, és vártunk (ugyanis a Pityu még nem jött meg a pisálásból). Odajött egy fiatal lány, hogy mikor kezdődünk, mert neki holnap iskolába kell mennie. Mondtuk neki, ha tud kongázni, akkor most. Aztán kisvártatva Pityu koma előkószafaszálódott. Start! Pesten ilyen hangulatú koncertet még nem tartottunk, volt rendes első soros rajongás, mint egy sztárzenekarnál. Ugrált a mag, énekelt, ordibált. Nem is nevezhető igazán magnak, mert annál duzzadtabb volt, meg nem is akadt benne ismerős arc. Jól el lehetett különíteni, hogy ki kinek a szurkolója. Többen számomra feltűnően ?őt akarom?-ul bámulták a Borit. Talán nekem is akadt megfigyelőm, erre most hirtelen nem emlékszem. Jó nagy tömeg kerekedett, rajtunk ott még ennyien soha. Olyasmi volt, mintegy őszi szüret, mely leszedi a nyári fesztiválok termését. Ez lett hát a sok jövés-menés eredménye. Hátba verhetjük magunkat, úgy néz ki, nem csináltuk rosszul.
A koncert után a Borival az oldalamon hosszasan elbeszélgettünk a wécés nénivel. A román-ukrán határról jött. Két lánya, férje meghalt. Az egyik lányt négy évesen elütötte az autó, a másikat tinikorában tüdőgyulladás vitte el. Miután a második lány is meghalt, az urát már nem érdekelte többé semmi. Nem is nagyon evett. Szép lassan elfogyott, mint a Hold. A néni azóta átjár dolgozni. Április óta ül a ZP wécéje előtt, azóta mindösszesen öt szabad estéje volt. Kérdeztük, hogy bírja elviselni ezt a szakmunkás-diszkót. Azt mondta, már régóta oda se figyel a mi vanra, itt az ő portáján rend legyen, a többi nem lényeg. Ott valóban tejhatalmú úrnő. Szemtanúja voltunk, ahogy majdnem széttépett egy kedves mosolyú, abszolút jó fejnek kinéző lányt, mert véletlenül bement az elnökibe. A néni minden nap csak azt várja, hogy jöjjön a reggel hat, akkor kitakarít, oszt tipli Kőbányára a szunyába. Már csak szombatig kell itt vezényelnie, aztán az egész hely kikapcs, lebont. Minden eltűnik, mintha sose lett volna. Csak a telefonfülke marad.
És most a manőver zsinórról. A Kabóca a koncert előtti napon hatalmasat esett a frissen összerakott motorjával. Neki azzal telnek a hétköznapjai, amikor éppen nem minket visz, vagy valamilyen hostesseket női gladiátor versenyre egy jó kis pláza parkolóba, vagy éppen a női párbajtőr válogatottat Krakkóba stb., hogy Solymáron a motorjait szerelgeti, van neki vagy hat. Nagyon örült, hogy sikerült befejeznie egyet, azonnal rá is pattant. Nem ment gyorsan, csak úgy ötvennel, de valahogy megcsúszott alatta az állat, és hatalmasat zakózott. Pont a kocsma előtt történt az eset, azóta is rajta röhög a falu. A bal karján alaposan meg sikerült sebesülődnie, de ő kemény gyerek, le se ragasztja, be se köti, kibírja. A másik nagy esőnk a Tibi lett, ugyanis a koncert után sikerült ismét nagyon megcsinálnia magát. Ismét abba az állapotba jutott, mint Sepsiszentgyörgyön, amikor kis Brezsnyev figurákat hallucinált az emberek zsebébe. A ZP-be még nem is volt túlságosan billegi, de onnan átmentek a haverjaival a Kultiba, és hát ott egy kissé sikerült túlfűteni a boylert. Hendrixünk szerencséjére, még belátogattunk oda mi is ketten a Kabócával. A gitáros kollega erősen készült rá, hogy hazairamodik, de megparancsoltam neki, hogy visszaül. Ilyenkor mindig hallgat rám. Messzire nem jutott volna magától, az tuti. Amikor kifele mentünk, azért még sikerült pofára esnie a kavicson, ott is hagyott egy kis darabot a fogából. Végül csak hazaszállítottuk a májsztört. De hogy mi is az a manőver zsinór? A Kabócának van egy gyerekkori solymári haverja, az Aurél. Aurél megboldogult tinikorában talált tárgyakból épített egy repülő szerkezetet, biztos volt benne, hogy működni fog. Rá is szerelte a kisöccsére a masinát, és felzavarta a galambdúc tetejére, hogy onnan vesse magát alá a mélybe. Azonban Aurélban előrelátóan felmerült az az eshetőség, hogy mi van akkor, ha az öccse nem mer leugrani. Összekötözte hát az öccs lábát, a kötél végét hosszabbra hagyta, hogy majd azt megrántja, ha esetleg ínba száll a tesztpilóta bátorsága. Ezt a kötelet elnevezte manőver zsinórnak. Mint ahogy arra számítani lehetett, az öccs nem volt olyan bátor, mint egy focikapus, használni kellett hát a manőver zsinórt. Azt mondanom sem kell, hogy a herkentyű nem repült egy centit sem. A próbarepülés vége nyílt törés lett, Aurélnak meg hatalmas atyai pofon.
2003. szeptember 12.
Szeged, JATE Klub
Répás tészta
Utoljára akkor jártam Szegeden, amikor forgattuk a Szerelem utolsó vérig-et. Volt ott sok szép esetem. Például amikor sikerült pánikot keltenünk egy autós üldözés felvételekor a Széchényi téren (ez a város szíve, a legforgalmasabb hely). Lezártuk az utakat, jött két szirénázó rendőrautó, fordult az út közepén egy kézifékeset. Kipattant belőle egy alacsony manusz, két mobilon beszélt egyszerre, plussz egy bazi nagy rendőrségi vókitókin, meg egy filmes vókitóki is volt még nála. Egy másik csávó mellette megafonon üvöltözött, és ekkor a tér fölé megérkezett egy rendőrségi helikopter. Egy csomó ember a stábból (köztük Szabi) összevissza rohangált a tömegében ordítozva, hogy senki ne lépjen le a járdáról. Szegény járókelők azóta is fogvacogva értetlenkednek, hogy most mi van. Kitört a háború, vagy már megint a szerb maffiát kergetik? Pedig csak filmet forgattunk. Vagy az az eset, amikor egy kupleráj szétverési jelenthez egy kétméteres kopasz kidobó helyett Pestről véletlenül egy törpe kaszkadőrt sikerült diszponálnunk. Vagy amikor a hotelbe érkezve előzékenyen felvittem a főnököm bőröndjét a szobájába. Mint kiderült az nem az övé volt, hanem a felvételvezetőé, aki abban tartotta a hat milliót a napi költségek finanszírozására, és halálra sápadva járt fel-alá a hallban, hogy most mi lesz vele a szajré nélkül. Vagy amikor egy vókitókival meg egy megafonnal a kezemben beugrottam egy boltba, hogy senki ne jöjjön ki az utcára, mert felvétel van. A boltról kiderült, hogy egy lemezbolt, az eladók meglepődve néztek össze, hogy honnan ugrott ide hirtelen a bajszos a lemezborítóról. (Ez azon kevés esetek egyik véletlene volt, amikor felismerték az Ördögöt.) Vagy amikor szintén egy forgalom lezáráskor kiálltam az utca közepére, és az első autós, aki arra jött, az itt élő unokatesóm volt, akit azelőtt 4 éve nem láttam és azt se tudta, hogy a városukban vagyok már hetek óta. Folytathatnám vég nélkül az élményeket, de nem ez a fő tárgya a jelen kis szösszenetnek.
A JATE Klub szebb napokat látott, kissé lelakott, tipikus vidéki egyetemista-itató. Zegzugok, boxok, csocsó. Rögtön a megérkezéskor szembesülnünk kellett azzal, hogy ingyenes Republic koncert van a Dóm téren (ami onnan kb. 100m), továbbá, hogy az egyetemisták nagy része a hétvége jegyében ideiglenesen hazautazott. Mindezek eredményeképpen nem alakult ki hatalmas dugó a folyósokon, de a létszám nekünk így is elegendőnek bizonyult. Valahogy már a megmutatás elején sikerült fel vennem a fonalat, nem kellett az egy-két számi bemelegedekség. Az emberek jól ?fogyasztottak? bennünket. Akadt azonban egy elhibázottnak tűnő lépés, nevezetesen a Parti lány új verziója. Ezalatt ugyanis a tömeg úgy tűnt, hogy legyintve oszlásnak ered. Nem volt könnyű visszahozni őket, de a ráadásnál azért csak helyrejöttek a dolgok. Kétszer is visszatapsoltak bennünket, a legvégén alig eresztettek. A résztvevők nagy része feltehetőleg életében először járt Amorfon, elmondásuk alapján nem bánták meg a dolgot. És ha nem is voltak iszonyú sokan, mi szeretjük, amit csinálunk, ha kellene, akár magunknak is játszanánk (szerencsére azért ennyire nem durva a helyzet). Különben is a megérteség nekem annyi csak, hogy a végén a kipakoláskor az ajtóban odajött hozzám egy nagyon szép intelligens szőke szemüveges ízlésem szerint bombázó, akit azelőtt még -sajnos azóta se- sosem láttam, és azt mondta, hogy ő személy szerint köszöni szépen. Ennél több értelme nem is lehetne a dolognak!
Ahogy a deszkáról lecsavarodtunk, ránk vetődött a Tű Magazin (egy helyi egyetemi lap), hogy azonnali nyilatkozattételt eszközöljünk. Megtörtént. A kikérdezőhölgy megemlítette, hogy remekül főz. Felajánlotta, hogy látogassa meg őt a zenekar. Ő előre szalad összedobni a prímaságot, majd értünk jön. Hosszasan álltunk tanácstalanul a bárpultnál: ?Te szerinted ez tényleg visszajön?? ?Szerintetek tényleg jól főz??. Aztán csak visszajött, beültünk a Zsuzsi-vonatba vagy 15-en és ellátogattunk a nem messzi ingatlanba. Közülünk páran már kevésbé emlékeztek arra, hogy hova megyünk, és minek. Sodródtak. A lakás úgy 25nm-es lehetett, bezsúfolódtunk. A szobában digitális fotóról kinyomatott fekete-fehér verzióban mosolygott ránk a Hajós András. Rögtön mondtuk is egymásnak, hogy trófeagyűjtés áldozatai lettünk. A kaját magunk között csak répás tésztának neveztük el (Taki hangmérnökünk megjegyezte ugyanis, hogy ilyen jó répás tésztát Szegeden még sosem evett). Volt benne enyhén szétfőtt makaróni vagy penne (már ki emlékszik tisztán?), répa, meg zöldborsó. A B-menü melegszendvics volt alaposan göndör szalámival. Én főleg a sörökkel barátkoztam. De azért nagyon köszönjük a felajánlást, jól esett! A Drapi ottfelejtette a bicskáját, a lány nagyon kedves volt, másnap postán beküldte a lemezkiadóba. Ott egy kicsit meglepődtek a dolgon, hogy ez meg mi a fasz? De aztán csak tisztázódott, hogy a maffiának az ügyhöz semmi köze.
Hazafelé megálltunk Kecskeméten, mert többen ? főleg a Tibi, aki ilyenkor mindig ? nagyon megéheztek. Egy rémálom volt. Egy lakótelep földszintjén bézbólsapkás helyiek, hátuk mögött egy hamburgeressel múlatták a szombat estéből még megmaradtat. Ez még nem is nagy eset, hanem maga a hamburgeres: olyan mintha Óriásországba lettünk volna. Akkora hambit adtak, mint a fejem. Taki barátunk itt azon véleményének adott hangot, hogy kilós kenyérből még sose ette a hamburgert. Persze a Tibinek, Brusinak, Kabócának ez meg se kottyant. Én azonban a feléig, ha eljutottam a dolognak, sokat mondok. Ha sokat adnak, mindig megalázásnak érzem. Szeretnék jó fiú módjára mindent megenni, de ne hozzanak már ilyen lehetetlen helyzetbe!
Több elszenderedést, és magamhoz térést követően, végül feltűnt a Fradi pálya a jobb szélen, onnan már minden ismerős volt. Napfelkeltében egy szokványos hajnali körmenet az ilyenkor remekül autózható Budapesten. Aztán a jól megérdemelt döglés, ilyen nehéz nap után kizárólag háton.
2003. szeptember 17.
Debrecen, Hangfogó
Hol sok minden annak látszik és mégis műanyag
Szép város ez a Debrecen. Utazgatásaink során nem szokott mód nyílni arra, hogy körülnézzünk, ezúttal adódott egy kis időnk. Jövetelünk kapcsán a városba látogatott a Hajdú you do Ifjúsági Klub feje, Borsi elnök úr és kedves neje (jó még nem a neje, de asszem alakul). Rögtön ajánlott is egy helyet, ahol adhatunk a bélbolyhoknak. A Gyuri, a Tibi, meg a Drapi bablevesre vágyott, így ők az Arany Bikába mentek. Nekünk nem ez lett javasolva. El lettünk hát vezettetve a Route 66-be, ami egy igazi usás kajáló. Blúzbraderszes életnagyságnál nagyobb figurák, napszemcsis Elvis mikrofonnal, bájos felszolgáló lányok, fuxos maffiózok. Még sosem jártam ilyen helyen, csak a tévében láttam. Tányéron adják a hamburgert sültkrumplival. Sok külföldi nevű dolog van itt. A felszolgáló lány ? mikor a szódát rakta elém az asztal túloldaláról, majdnem láttam a cicijét ? valami csirke fajitos-t ajánlott nekem, hogy egyem azt, az marha jó. A névvel nem sikerült elsőre megbarátkoznom, de mondtam: ?jó, lesz, hozd azt a fajintost!?. Kaptam egy bazi nagy serpenyőt tele zöldséges hússal (kicsit lecsószerű, de azért külföldi ízű), meg két nagy tányért. Az egyikben két külföldi palacsinta volt (egy csicsás helyen korábban kitanultam, hogy az a tákósz), a másikon fűszeres rizs volt (valami currys lehetett), meg sok reszelt sajt, meg tejföl. Tejcukor-érzékenységemből adódóan a tejföl részt rögtön a Zsombi felé fordítottam, hogy abba nyúlkáljon, ha akar. Elvileg valahogy bele kellett volna tekerni a tákószba a holmikat, mint a gyrosnál, de hát fogok én itt főzni? Ettem a serpenyőből, mint otthon, a tákószt meg törtem hozzá, mint a kenyeret, a másik tányért salátának használtam. Sajnos kissé túl sikerült ennem magamat, kicsit el is szomorodtam, hogy mi lesz most így velem a pokoldiszkóban? Mint egy házibuliban, kiálltunk az erkélyre pöllenteni, mert azt ugye Amerikába nem lehet, csak kint. Volt ott egy csomó csillogó alumínium asztal, megpöcögtettem egyet, kiderült, hogy műanyag. Hát ilyet! Visszasétáltunk a Hangfogóba. Iszonyú nagy tömeg lett ott, alig bírtam elevezni a budiig, tudniillik a vacsora egy kissé meggyötört. Cigányéleti jövés-menéseink alkalmával már hozzászoktam a bárhova rakomhoz, még ha az transzpottingos is. Hát itt se volt egyszerű a helyzet. A fiúban szokásos klubélet zajlott. A piszoárokon kívül csak egy angoltípusú alkalmatosság állt rendelkezésre. Nem volt az ajtaján se zár, se kilincs. Na mindegy, jó lesz akár itt! Meneküljetek! Sajna hasmenésem kerekedett, ez kissé tovább szomorított. De persze most is, mint mindig nálam volt a cigarettatárcám, ebbe hordom elegánsan a gyógyszereimet (savlekötő, tejcukor elleni, fájdalomcsillapító, hasmenés gyógyszer). Ezt a tárcát egyébként egy lánytól kaptam a Műhelyben, a lány ebből evett szotyit. Szóval, mikor előkaptam ezt, és bedobtam egy pirulát, anyagosnak hittek a beszélgetők (milyen elegáns helyen tartott, mennyi színes tabletta). ?Ejnye-ejnye művész úr!?- csóválták. Kimentem, hogy megtekintsem a Mon-chi-chit, de nem nagyon bírtam ott állni, mert nem bírom a tömeget, ott meg lépni se nagyon lehetett. Kikértem hát egy ásványvizet, és ki a levegőre! (Ott olyan pohárba adják az üdítőket, mintha rendes üvegpohár lenne. Ránézésre meg se mondanám, hogy műanyag. Trükkös egy város ez! Lehet, hogy a Nagytemplom is műanyag?) A buszban épp a Kabóca küzdött a rossz sorsával, ő ugyanis valahol egy légkondicionált moziban iszonyatosan megfázott, levegőt alig kapott. Elsétáltunk venni neki zsepit, közben megkocogtattuk a Nagytemplomot, és megnéztünk valami szép teret sok paddal, meg szökőkúttal, meg egy nagy kivilágított épülettel. Színháznak látszott, de hogy valóban az volt e, az nem derült ki. Szép lassan eljött a mi időnk. Az Elnök úr hátba veregetett, hogy ez mán profizmus. Amikor ennyi gyötrelme van az embernek, amitől a kedve nem épp emelkedett, akkor is odaáll, és tolja észrevétlen. A koncert igazán kiválóra sikeredett, bár a Bori nem volt velünk, mert épp Ljubjanába színházalt. Ez volt az első olyan hangverseny, hogy nem volt csereembere se (trombitás). Gondoltuk, ideje van már kipróbálni magunkat. Működött. A hangulat remek volt. Az orrunk előtt 5 cm-re lélegzett minden. Az első sornak nagyon figyelnie kellett, hogy jól hajoljon, nehogy fejbe verje a Tibi gitárja, vagy le ne köpjék őket az énekesek. A Parti lány megmásított verziója – a szegedi tapasztalattal ellentétbe ? nagyon jól bejött. A hevimetálos résznél levegőbe emelkedett néhány szögecses csuklószorító, és ment a nagy hajrázó bólogatás (a Tarcza Laci, a pokolgép dobosa csipegetésnek hívja). Vagy háromszor vissza lettünk hívva. Nagy volt az ugra-bugra. A pultból kifogyott a sör. A végén rengeteg manusz leíratta velünk a nevünket a lemezborítókra. Három szép lány is jött, hogy írjam alá az alkarjukat, de pont kifogyott az a kurva toll, és nem is lett másik. Pesten a Süss fel napban szokott ilyen zsúfoltság lenni, de ez a hely annál nagyobb. Innen már csak egy lépcsőfok az, hogy nem férnek be egy csomóan, és tülekedés van a bejáratnál. Jó lenne már egyszer kinőni valamit. Megérjük ezt valaha?
2003. október 8.
Trafó-Tangó Bár
Kivételesen jól jött volna egy napszemüveg
Ez volt az első fedett pályás pestiségünk az őszi szezonban. Kíváncsian tekintettem az ügy elé, vajon mit hozott a nyár? De azt kellett látni, hogy nem sok mindent hagyott itt. Ugyanazok jöttek, mint a tavaszi zárt helyekre. A mi kis törzs magunk. Nem voltunk túl sokan. Elég furcsa hangulatú este volt. A játszás közbeni furcsa érzet egyik fő okozója volt a béna megvilágítás. Tudniillik nem úgy esett, mint szokott, azaz hogy a pofánkba világítanak és jó, ha a második sorig ellátunk, hanem valahogy égve felejtődött rajtatok a villany. Mindenkit teljesen tisztán lehetett látni, hogy ki mikor mit érez és kivel. Végig eléggé zavarban voltam ettől, valahogy túl naturális volt minden. Semmi titok, misztikum, sejtelmesség. Tovább nehezítette a helyzetet a színpad kicsisége -legalábbis a mi tagságunkhoz mérten mindenképpen kicsi-, mozgásterem egyáltalán nem akadt. Ez még önmagában előfordulós, de így ezekkel a fényekkel együtt elég lehetetlenségbe sodort, ugyanis nem állt módomban még az sem, hogy birka módjára csak úgy belebámuljak a ki tudja hovába, vagy az emberek feje fölé nézzek, ahogy azt az énekesek szokták, mert az adott körülmények között minden azonnal lelepleződött. A másik furcsasága a dalestnek az volt, hogy valahogy úgy jött ki a lépés, hogy meglehetősen rég nem próbáltunk (ez abszolút meglátszott a teljesítményen, legalábbis számunkra feltétlenül), sőt nem is nagyon találkoztunk a koncertet megelőző három hétben. Még soha nem volt az velem, hogy szám közben el kellett gondolkodjak azon, hogy most mi az isten is a szöveg, ezúttal bizony ez is megesett. Meg hát a Bori is hiányzott. Mindezek ellenére nem mondom azt, hogy rossz koncert volt, csak más, mint bármelyik eddigi. Sokkal befeléfordulósabb, szembecsukósabb, amolyan igazán őszies. Nodehát néha ilyen is kell.
A levezetés másnap este nyolcig tartott. Legszínesebb helyszíne a reggel négykor nyitó Kertész utcai Borozó volt, mely Budapest legnagyobb hajléktalan kocsmája. Ötszáz forintból gyakorlatilag az egész kocsma felvásárolható. A kitaszítottak asztalra borulva horkolnak kabátban, a sarokban folyamatosan megy a tévén a Hallmark csatorna. Boldog amerikai családok fogkrém mosolya, bájos háziasszonyok gondtalan szendvics csomagolása, élénk szökelések a mezőn, tehát minden olyasmi, ami a kocsmában alvók életnek egyáltalán nem része. Filmbe illő jelenet ez a kontraszt. Meg is hívtam mindenkit, aki felébredt. Továbbá egy ezresért megvettem az egyik öreg kalapját.
u.i.: Amit korábbi értekezéseim valamelyikében a kalaposokról írtam visszavonnám. Egyik nap elsétáltam a Széna tértől a Dob utcáig, a Jászai magasságában láttam pár használatba vehető, fejre rakhatót.
2003. október 18.
SOTE Gólyabál
Kis karácsonyból nagy hodályba
A koncert előttre a Gyuri leszervezett még egy bulit a hordának. Ezúttal úgy alakult, hogy ő is el tudott jönni rá. Egyik általános iskolai osztálytársnőjének volt az ötvenedik szülinapja, ez alakalomból házibuli tekeredett, melyre a férje meglepetésként lediszponálta az Ördögöt egy jó kis szobadiszkóra. A lakás a Mikszáth téren volt. Antik stílusú polgári otthon érzetét keltette. Mindenütt gyertyák égtek, a fotelokban vendégségre kiöltözött öregek ültek – köztük Mogyoróország főügyésze -, a fiatalok a konyhában cigiztek. Volt jófajta libamáj, lilahagyma, fasírt, saláták, borok, hideg sör. Prímán voltunk tartva. Mivel az aznapi ebéd mindannyiunknál kimaradt (déltől próbáltunk), alapos puszítást végeztünk a készletben. Majd ?na akkor zenéljünk!? A kisszoba az egyik oldalon a konyhára, a másikon a nagyszobára nyílt. A nagyszobára nyíló ajtó mögé felállítottuk a csatasort. Ajtó kinyit, beszámol, üti. A fiatalok a konyhában magukra oltották a villanyt, úgy csodálták. A fogak villanásából kedves mosolyokra következtettünk. Bent az öregek meg úgy ültek, mintha egy kamarakoncerten lennének egy kastélyban a kötelező programon. Kulturáltan és hozzáértetlenül szórakoztak. Hét számot vezettünk elő anplagdosan. Erőteljes karácsonyi vibráció kerekedett, ez talán a sok gyertyának volt köszönhető. A szobadiszkó után még vegyültünk egy órát, majd uccu az agyonmarktingoltságba. Bár a helyzet azért annyira nem volt súlyos, mint egy műegyetemi gólyabálon, ahol egyszer korábban volt alkalmam megfordulni. Ott már a bejáratnál dezodorokat és kérdőíveket osztogattak trendibündi ?hozdezt?-ek. Ez itt azt hiszem nem volt, de nem biztos, mert nem a főbeöntőn közelítettük meg az objektumot. A fő lebonyolítás a hatalmas aulában zajlott. Óriási színpad, szembe üvegfal. Tehát az akusztikai körülmény eleve hendikeppes. Sok mini retikülös, ?egész napomat a fodrásznál töltöttem? szépike tűsarkon, öltönyös ?meg vagyok magammal elégedve? kísérettel az oldalán mindenütt. Meg palotásruhák, szmokingok, szülők. Előttünk -ha jól vettem ki- aerobik műsor zajlott. Bár az épület hatalmas, öltözőben mégis hiány mutatkozott. Az ebédlőbe lett beosztva 3 zenekar, 10 biztonsági őr, aerobikos lányok, meg úgy tűnt, mindenki. Ez engem nem zavart, sőt kifejezetten jó dolog koncert előtt öltözködő nőket kukkolni, amihez a szervezők még hideg söröket is biztosítottak. A probléma csak akkor keletkezett, amikor a többiek már felmentek beszerelni, hangolni stb., és én még vissza akartam menni a cigimért, de a fogdmegek nem hagyták, mert valami szégyenlősebb lányok öltikéztek épp. Bazz!
Ahhoz képest, hogy a közönség nem ránk volt öltözve, sőt megmozdulni alig bírt csinosságában, azt hiszem, jól elszórakoztattunk. Az első számnál kikötődött a cipőm. Hát fogok én itt lehajolgatni? Lerúgtam a toszba. Meglepetten röhögtek. A későbbi elmondás alapján, pont ekkor lépett be a helyre a Kabóca főnöke, a Rezső (az East zenekar dobosa), látván e remek kis jelenetet hátba verte a Kabócát, hogy úgy érzi ma se lesz korai hazamenés. A nézőknek nem voltunk teljesen idegenek, énekelték velünk a miújságot. Számok között teli tenyérrel, szép hangosan tapsoltak, a végén visszahívtak minket. Utánunk sokkal híresültebbség következett (Varga Zsuzsa és zenekara), az emberek feleannyian, ha nézték. Már megint mi győztünk. Bár van még sok dolgunk a számok csiszolgatását illetően, meg a nagyszínpadhoz is még szokni kell. Rajta vagyunk az ügyön.
ui: Ha esetleg valaki úgy érzi, hogy szeretne minket szobadiszkóztatni, és elég nagy a lakása, ne habozzon ennek hangot adni! Ez egyáltalán nem hangos tevékenység. Támasszuk fel a házibuli kultúrát! Némi ellátmány fejében mi nagyon szívesen?